Törékeny porcelán

Seventh

/Elnézést a hosszú kihagyásért, sajnos a munkám minden erőmet elszedte. Igyekszem hozni a következő részt, már ha valakit érdekel még./

HETEDIK

Ismét halk pittyenésre ébredtem fel, ám ezúttal a beszéd foszlányok közelről jöttek, és ismeretlenek voltak. Mármint George és apa hangját felismertem, de a többiekét nem, és ez nyugtalanított. Vajon mennyien lehettek a szobámban? Vajon mennyien tudnak rólam, arról, hogy miért kerültem ide? Arról, hogy... mi történt? De nem kellett sokáig aggódnom, mert egy idő után, már csak apa és George volt jelen. Nem szégyelltem azt, amit tizenkét éves koromtól kezdve csinálok, de nem akartam, hogy ez bárki tudomására jusson. Elég, hogy apa és Geri tudja, erre a nagy semmiből George is megtudta. Gondolom ő is bent tartózkodhatott a hotel szobámban, mert azt nem hiszem, hogy önszántából az ajtónál ragadta volna meg a kezemet, ha azokra a fényképekre gondolok. Ha már itt tartunk, voltaképpen azt sem tudtam, hogy George minek velem együtt lépett ki az épületből? Minek jött velem? Hiszen semmi közünk nincs egymáshoz, arról nem beszélve, hogy ez az én problémám volt, nem az övé. Nem kell nekem egy bébicsősz, aki azt figyeli, hogy éppen mikor, melyik bogyót veszem be, ráadásul George a sok edzés és a versenyek miatt amúgy sem tudna rám vigyázni. Tehát már ezek miatt sem értem, hogy minek van még itt? Elég, ha apa itt van. Bár ami azt illeti, neki sem kellene itt lennie. Az elmúlt években egyáltalán nem volt mellettem, szóval ne most kezdjen el apaként viselkedni. Boldogultam egyedül, ráadásul teljesen jól helyt álltam... Á, ki a faszt akarok becsapni? A vak is látja, hogy kibaszottul nem boldogulok egyedül. De arra akkor sincs szükségem, hogy apa egyik országról a másikra rángasson. Inkább hagyjanak egyedül, hagyják, hogy egy kibaszott kis, sötét zugban túladagoljam magam, ezáltal is a halál kapuiba lépve. Az sem érdekelne, ha a pokolra jutnék. Én ezt már rég eldöntöttem. Ennyi járt nekem, azok után amit tettem.

Mindegy is. Igazából teljesen mindegy, hogy mennyien vannak itt, szépen ki várom, amíg kiengednek a kórházból, utána vissza sietek a szállodába, magamhoz kapom azt a kevés pénzemet és keresek itt valakit, aki jó áron képes nekem cuccot szerezni. Kellettek nekem a drogok. Nem tudok már azok nélkül létezni és az biztos, hogy ez után, apa az összeset kihajította, amint lehetősége adódott. És ha azt tervezi, hogy leszoktat a drogról, akkor azt rosszul gondolja. Még ha arra is adnám a fejem - ami sosem fog megtörténni, - nem egyik pillanatról a másikra fogok lejönni róluk. Ehhez idő kell, hosszú idő. És akármennyi is volt nekem, nem terveztem ilyen őrültséget tenni.

— Chris, ha gondolod menj vissza a szállodába. Itt maradok vele. — nem nyitottam ki szemem, de így is megtudtam állapítani, hogy George beszélt.

— Nem tudom, George. Vele akarok maradni, elvégre mégis csak az apja vagyok, de félek tőle. Bassza meg, félek a saját lányomtól. Az anyja még a halála előtt elmondta, hogy drogozik, de nem akartam elhinni. És nézd meg, hogy hol vagyunk most. — Apa kétségbeesett hangja szíven ütött. — Feleségem van, és három gyerekem. Új életet kezdtem, amibe nem fér bele a felnőtt lányom, pláne nem így. Nem akarom Bluebell, Olivia és Montague közelébe engedni addig, amíg drogozik, de amint megtudták, hogy van egy nővérük, megakarják ismerni. De így viszont tényleg nem merem a közelükbe engedni, és nem tudom, hogy mit csináljak. Támogatásra van szüksége, de nem tudom, hogy én megtudnám-e adni neki. — Igyekeztem nem felzokogni hangosan. Tudtam, éreztem attól a perctől kezdve, hogy apa közelébe kerültem annyi év után, hogy csak teher vagyok számára. De így, hogy kimondta hangosan, nem tudom, hogy melyik esett rosszabbul. Az, hogy burkoltan bevallotta, hogy teher vagyok számára, vagy az, hogy nem akar egy ennyire elbaszott gyereket. De ugyanakkor lehet, hogy az esett rosszul, hogy új családot alapított, amibe én nem fértem bele.