Törékeny porcelán

Sixth

HATODIK

Halk pittyenésekre térek magamhoz és nem tudom eldönteni, hogy hol vagyok. Szememet óvatosan nyitogattam, hiszen a hirtelen fény, ami a mennyezeti lámpából, illetve ablakon keresztül beszűrődött, cseppet sem volt ínyemre. Szédültem, fájt a fejem, a testem pedig ólom súlyú volt. Megakartam emelni kobakomat, de ez nehéz volt, így szememmel kerestem valamit, amiből megállapíthatom hol vagyok. Bár csak felfele, és egy kicsit oldalra tudtam nézni, ez meg nem volt túl nagy segítség. A mennyezet hófehér volt és ennyi. Hol a fenében vagyok? Az utolsó emlékképem az, hogy rengeteg bogyót beszedek, majd az ágyra feküdve várom, hogy eljöjjön értem a végzet, és ismét anyu karjaiba lökjön. Nem tudom, vagy csak nem emlékszem, hogy utána mi történt. Talán apa bejutott hozzám? De hogyan, amikor eltorlaszoltam az ajtót? Hiszen olyan nehezen toltam oda azt a nyamvadt fotelt, annak tartania kellett volna a fa szerkezetet. Vagy csak számomra volt nehéz? Vagy lehet, hogy ki hívta a tűzoltókat, akik az ablakon keresztül jutottak be? A fenébe. Ha én most egy kórházban fekszem, kimosott gyomorral, akkor nagyon óvatosnak kell lennem. Nem akarok rehabra járni, de leszokni sem akarok. Nem akarom, hogy beskatulyázzanak, mint egy elmeroggyantot. Én csak szabad akarok lenni, távol minden problémától, bántalmazástól és érzelemtől. Baszki, miért nem lehetek olyan, mint Stefan Salvatore? Akkor kapcsolhatnám ki az érzelmeimet, amikor csak akarnám. Minden könnyebb lenne akkor. De nem, nekem a pokolban kell szenvednem azért, amit tettem. Így viszont értelmet nyer az, hogy miért nem haltam még meg. Nem szenvedtem eleget, anyu gyilkossága miatt.

Halk beszéd ütötte meg fülemet. Próbáltam fejemet abba az irányba fordítani, és bár fájt, de sikeresen az ajtóban álló, liftes srácra tudtam emelni fakó szemeimet. George egy fehér köpenyes alakkal beszélgetett, azt nem tudom, hogy mit, de azt tudtam, hogy rólam van szó. Próbáltam hallgatózni, kivenni a szavakat, amik elhagyták a két férfi száját, de a drogokat, mennyasszonya, vigyázzon rá szavakon kívül, nem értettem mást. Ácsi. Ki itt a mennyasszony? Mert, hogy én nem az is biztos! Már pedig, ha jól értettem - és csak reméltem, hogy nem - a doki száját ez hagyta el. Ő tényleg azt hiszi, hogy George a vőlegényem? Mégis mi az isten történt, amíg én ki voltam ütve? Egyáltalán minek vagyok itt? Hagytak volna inkább meghalni a picsába, akkor most minden egyszerűbb lenne.

— Köszönöm még egyszer, doktorúr! — hálálkodott a brit férfi, majd az ajtót bezárva, indult meg felém. Színlelhettem volna, hogy alszom, de úgy sem volt értelme. Szomjas voltam, és egyedül még nem tudtam inni. — Felébredtél? — ül le ágyam szélére, amint észreveszi, hogy kiváncsi szemekkel vizslatom.

— Szo... szomjas vagyok... — dadogom kiszáradt torokkal. George segít felülni, megtámaszt, és közben elveszi a kisasztalról a pohár vizet, amit számhoz emelve hagyja, hogy mohón igyam ki tartalmát. Pár csepp a kórházi ruhámra hullik, de ez sem érdekel.

Elemeli számtól a törékeny üveget, visszateszi helyére, megigazítja a mögöttem lévő párnát, és óvatosan az ágytámlának dönt.

— Miért vagyok még életben? Hagynotok kellett volna meghalni! — suttogom erőtlenül, kibámulva az ablakon. Képtelen voltam azokba a gyönyörű, tengerkék szemekbe nézni.

— Azért vagy itt, Cordelia, mert apád aggódott érted. Mert a drog nem megoldás a problémáidra. — teszi kezét finoman állam alá, és maga felé fordítja buksimat. — Azért vagy itt, mert itt kell lenned! — hangja lágyan cseng, de olyan lágyan, ahogy a kés csusszan végig a tökéletes vajon. Elveszek tekintetében.

— Nem lehetek itt, George! Megöltem az anyámat és az öcsémet. És ezt sosem fogom megbocsátani magamnak! — sírok fel, ahogy újra eszembe jut az a nap és az, ami miatt nem lehetek életben.