Törékeny porcelán

Eight

NYOLCADIK

A napok múlásával, már teljes harci díszben álltam a kórházi ágy mellett. Na jó, igazából vissza vettem a saját ruháim, készen állva arra, hogy az orvos betipegjen és közölje, hogy mehetek haza.

Haza...

Milyen vicces szó is ez. Mert nekem ilyenem nincs. Igazából azt sem tudom, hogy mihez kezdjek most. Az fix, hogy a szállodába nem akarok vissza menni, hiszen nem akarom háborgatni Christian Horner-t és a családját. Ugyanakkor George-ot sem akarom zavarni. Pénzem nincs repjegyre, ha lenne is, se mennék vissza Londonba. Szerintem elhagyom a kórházat, és az utcákat fogom róni, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol életem hátralevő részében fogok tengődni. Mondjuk egyelőre azt sem tudom, hogy miből fizetem ki a kórházi számlát... Lehet jobb lenne, hogy ha most gyorsan elfutnék? Drága megboldogult édesanyám nem ilyennek nevelt, szinte biztos, hogy lelkiismeretfurdalásom lenne, amiért kvázi "meglopom" a klinikát. Meg mert azért annyi gerinc van bennem, hogy ilyet ne tegyek. Elfuthatnék, de azt hiszem nem lenne értelme. És a Peter-es eset után, a testőrök (vagy ahogyan én hívom őket, bádogemberek), még mindig odakint virrasztottak, szóval az esélyem egyenlő a nullával, szökés szempontjából.

Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, és egy nagyon picit kihajoltam. Élveztem ahogy a Nap lágy sugara perzseli bőrömet. Nem is tudom, hogy mikor éreztem utoljára a sugarakat az orcámon. Talán akkor, amikor még anya élt. Igen, két évvel ezelőtt. A baleset után, én teljesen bezárkóztam a házba, csak amikor suliba mentem, vagy a boltba, akkor léptem ki a házból, amúgy meg bent punnyadtam, és nyalogattam a sebeimet. A lelki és testi sebeimet. De most csak élvezem. Élvezem, hogy nem kell mindig magam mögé pillantanom, azt figyelnem árgus szemekkel, hogy Peter mikor és honnan fog felbukkanni. Nem igazán tudom, hogy itt mik a törvények, de ha abból indulok ki, hogy a rendőrség látta, hogy késsel támadott rám, hát csak remélhetem, hogy nem engedik szabadon egy hamar. Bár nekem az is elegendő lenne, ha addig nem lenne szabad, amíg el nem tudok menekülni, jó messzire.

Néha elképzelem, hogy milyen lenne, ha nem úgy alakult volna az a nap, ahogyan. Talán most boldogan nevetve, kifulladva hevernék a kertünk zöld füvén, miközben az öcsém újabb és újabb játékot nyomna kezembe, amivel játszani akarna. Talán nagyban tolnám a babakocsit és büszkén mutogatnám, hogy nagytestvér vagyok. Talán Peter-rel is jó kapcsolatom lenne, lenne egy apukám. Körbe ugrálnám anyát, azt lesve, hogy miben segíthetek neki, hiszen a gyereknevelés, már alapból fárasztó tud lenni. Leszoktam volna a drogokról, nem pedig még jobban elveszem bennük. A tanulmányaimra több időt fordítottam volna, nem hagytam volna félbe az egyetemet, és mostanra már valószínüleg diplomával a kezemben, szambáznék Anglia leghíresebb kórházában, mint fiatal rezidens. Lehetne egy saját kis házam, kutyám, autóm, a hétvégéket anyuékkal tölteném.

Ezzel szemben mim van most? Semmim. Üres életem, amiben a verések napi szinten helyet foglaltak. Ha nem telt el úgy nap, hogy Peter ne vert volna meg, akkor szinte kezdtem hiányolni. Mert hiába maradt minden egyes, hangos csattanásnak nyoma a testem különböző pontjain, azok semmik voltak ahhoz képest, mint amikor anyát kiemeltem a lángba borult roncsból. Hiába voltak meg az alapismereteim, kevésnek bizonyultak. Mire a mentőhelikopter kiért a helyszínre, anya meghalt. Mire beértünk a kórházba, az öcsém is meghalt. Én pedig végig néztem. Többet is tehettem volna, mint amennyit tettem.

Az ajtónyitódásra a fehér lakkozott szerkezethez fordultam, ahol a kezelőorvosom lépett be. Ötvenes, őszes hajú, bajszos öregember volt, aki korához képest, elég fittnek nézett ki. Kezében a kórlapomat tartotta, és az arcára kiülő, gondterhelt nézése, mindent elmondott. Nem tudja, hogy hazaengedjen, vagy rögtön beutaljon elvonóra. Na igen. Ha a helyében lennék, én sem tudnám megmondani.