Törékeny porcelán

third

HARMADIK

Már éjfél is elmúlt, de én képtelen voltam aludni. Mondjuk erről a tasak tartalma is tehetett, de ez most lényegtelen. A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek, folyamatosan az járt az agyamban, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha a hosszabbik, de biztonságosabb úton megyek kórházba? Anya valószínüleg belehalt volna. Veszélyeztetett terhes volt, ami azt jelentette, hogy bármi történhetett volna. Akár szülés közben, akár az elfolyt magzatvíz közben. És lehet, hogy a hosszabbik úton mentem volna, kockáztatva a komplikációkat, de lett volna esélye az életben maradásra. Ehelyett mit tettem? A rövidebbik úton mentem, ami sokkal veszélyesebb volt. Én ültem a kormány mögött, a döntés az én kezemben volt. Hiába mondtam anyunak, hogy a hosszabbik úton akarok menni, ő nyugtatgatott, hogy nem lesz baj, menjünk a rövidebben. Én hülye pedig ráhallgattam. Pedig volt egy rossz, egy nagyon-nagyon rossz érzésem azzal az úttal. Mi lett a vége: anya és a tesóm meghaltak, én pedig Peter folyamatos ütéseinek voltam kitéve. Ha ehhez a drogokat is hozzácsatolom, akkor kész Katasztrófa Cordelia. Igazán bájos, nem igaz?

De akkor sem értem, hogy Peter miért engem hibáztat az egész miatt. Hiszen a rendőrök, a tűzoltók, mentősök és szemtanúk is elmondták neki, hogy nem én okoztam a balesetet. Hanem a kamionos, aki nem elég, hogy elaludt a volán mögött, ezzel átsodródva az én sávomba, de az alkoholt szintjéről is lehetne mit mesélni. De mindez már nem számít, a baj akkor is megtörtént, én pedig nem tudom túl tenni magam rajta. Hiába mondta mindenki, hogy nem az én hibám, a belső démonaim mint egy szikla, úgy telepednek mellkasomra, sugallva azt, hogy de, az én hibám. Mert nem ellenkeztem, mert nem arra mentem, amerre menni akartam.

A döntés a te kezedben volt. Elbasztad! Suttogja gonosz hangon belső démonom újra és újra és újra. És ezeket a démonokat, ezeket a kínzó gondolatokat csak magával a droggal tudom eltemetni mélyre, vagy legalábbis egy kis időre.

Azt nem mondom, hogy a drog felszabadít, mert nem így van. Vagyis, nem egészen. Valamilyen szinten felszabadít, hiszen ezért is csinálom, amit. De annyira képtelen vagyok felszabadulni, hogy igazán boldog lehessek. Steve több féleképpen próbált javítani a hangulatomon, de mind hasztalan volt. Még Brianna is buliból bulira, koncertről koncertre cipelte, pedig ő soha nem volt az a bulizós fajta. De csak miattam, csak azért, hogy én jobban legyek, még ezt is megtette. És én mivel háláltam meg? Droggal és érfelvágással. Az utolsó pillanatban törték rám a fürdőszoba ajtót. Már majdnem újra anyuval voltam, amikor rám találtak. Csak foszlányokra emlékszem, de az még ma is élénken él bennem, ahogy Steve felettem guggol, kezeit erősen szorítja vérző csuklóimra, és bár nem hallottam, vagy csak nagyon tompán, de Bri-vel üvöltözött, hogy hívja a mentőket. Hetekig feküdtem kórházban, és amint jobban lettem, megszöktem. Nem éreztem fair-nek, hogy én ott lehettem. Nem nekem kellett volna ott lennem. Hanem anyunak. A baleset óta egyetlen egyszer sem ültem volán mögé. Az elején még az autóba is féltem beülni. Bri apja felajánlotta, hogy a kedvemért elintézi, hogy az egysége pszichológusa foglalkozik velem, amíg csak szükséges, de  én nem fogadtam el. Inkább csak csendben szenvedtem, és ezzel törlesztek anyu felé. A halálakor megfogadtam, hogy soha többet nem leszek boldog, hogy egyedül fogok meghalni. Nem érdemlem meg a boldogságot. Nem érdemlek meg egy boldog párkapcsolatot, gyerekeket és normális jövőt. Anyutól elvettem az övét. Sőt, még a kistesómtól is elvettem az életét. Ezért én sosem élhetek teljes életet. Számomra maradt a drogok általi világ. Én ebbe fogok belepusztulni.

Reggel hétkor, nulla alvással úgy döntöttem, hogy végre kikelek az ágyból. A szervezetemben dolgozott a drog eléggé rendesen, de ennek volt köszönhető a nyugodt és bódult állapotom. Tudtam, hogy ha nem akarok lebukni apa előtt, akkor mielőbb szénhidrátot kell bevinnem a szervezetembe, vagy igen hamar rájön a titkomra, amit nem akartam. Apa ezen énjét nem ismertem, de azt tudtam, hogy ha rájönne erre, akkor biztos, hogy bedugna valami központba, ami leszoktatna a drogokról. És ezt nem akartam. Legalábbis még nem. Egyelőre kiakartam élvezni az egészet. Így felkelve, a fürdőbe siettem, ahol forró zuhanyt véve, végre megmostam zsíros hajamat. Emberibb formát varázsoltam magamnak, a törülközőt testem köré csavartam, és aztán a tükörbe néztem. A tükörbe, ahonnét nem én néztem vissza. Mármint technikailag de, de még sem. Már csak árnyéka voltam régi önmagamnak. Összetörtem. Lelkileg ronccsá váltam.