AMŐ duológia első kötete: Deadly Kiss - Halálos csók
Dario Torres az egyik legnagyobb, és legféltettebb maffia család örököse volt New York-ban. Hideg vérrel kaszabolta az embereket, senki sem állhatott az útjába, ismerték a kegyetlen örököst, és ta...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
"Ennyi."
Luna szemszöge...
Az egész testemet mintha kőkemény cement borította volna. Nem tudtam meddig lehettem magamon kívül, fáradtan próbáltam megmozdítani a karjaimat, de mintha lebénultak volna, egyszerűen nem bírtam őket felemelni. Mocorogva lassan kinyitottam a szemeim. Sűrűn kellett pillantanom, az erős fény sértette a szemeim. Hunyorogva próbáltam felmérni hogy hol is voltam, közben minden erőmmel fel akartam ülni. Mint akit elcsapott egy busz, úgy éreztem magam. Nagy levegőt véve feltámaszkodtam az alkaromra, és úgy néztem szét a szobában. Vörös színű falak aranyozott mintás szegéllyel, aranyszínű selyem ágyhuzat vörös párnákkal, melyeknek a széle szintén aranyszínű volt. A nagy francia ágy mellett egy földig érő ablakon jutott be a fény a szobába, a szél előre-hátra ingatta a vörös függönyt. Az ággyal szemben a falon egy nagy téglalap alakú tükör húzódott, amiben egyenesen magamra láttam. Barna hajam kócosan hullott a vállamra, sápadtnak néztem ki, szemem alatt kék táskák díszelegtek. A mellettem lévő éjjeli szekrényre pillantottam, ahol egy pohár víz mellett megtaláltam a telefonom. Érte nyúltam, mire a lapockáim fájdalmasan megroppantak. Felszisszenve vettem a kezembe a készüléket, aztán megnéztem az időt. Fél tizenkettő. Majd a dátumra néztem. Valami nem stimmelt.
Minden erőm összeszedve feltápászkodtam az ágyról, de amint lábra álltam elszédültem, és vissza kellett ülnöm. Az ablakra néztem, el a vörös függöny mellett, és egy zöld pázsitot láttam, meg a felhőtlen kék eget.
-Hol vagyok? - dünnyögtem magamnak rekedtes hangom, és csak akkor vettem észre, hogy milyen kiszáradt volt a szám.
A pohár vízért nyúltam, és egy kis habozás után megittam. Soha ennyire még nem esett jól egy pohár víz mint most. Újra föltápászkodtam, és elcsoszogtam a nagy aranyozott ajtóig. Mezítláb voltam egy szürke rövidnadrágban, meg egy szürke topban. Bűzlöttem, mint aki nem fürdött napok óta. A hajamba túrva lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Nem volt zárva. A telefonom a nadrágom zsebébe süllyesztettem, végignéztem a hosszú, leszőnyegezett folyósón. Nem láttam senkit sem, csak bazinagy festményeket a falon, és mindenféle csicsás mintákat a folyósó fakorlátján. Kiléptem a szobából a hűvös folyósóra, a korlátba kapaszkodva lenéztem a földszintre. Egy nagy barna bejárati ajtót láttam, előtte egy hosszú folyósót. Összevont szemöldökkel figyeltem a sötétzöldre vestett falakat, majd a vörös kárpitot. Ismerős volt a hely. Óvatosan lesétáltam a lépcsőn, a folyósón hűvös levegő csapta meg a lábam. A földszintre lépve láttam, hogy odébb egy tágas szoba nyílt meg, ami már tényleg ismerős volt.
Ez a Baron palota.
Zavartan emlékeztem vissza az első alkalomra mikor itt voltam. Vörös ruhában, boldogan a családommal, majd kiderült hogy Robert Dario volt, aki rávette apám még a bál estéjén, hogy adja fel magát a rendőrségen. Felkavaró volt újra ebbe a nagy terembe besétálni, ahol most a kis asztalok helyett egy nagy húzódott végig a szoba közepén, székekkel körülvéve. Az asztal tele volt rakva étellel, de senki sem volt sehol. A nagy terem barna üres fa falai és leparkettázott padlója nagy boltíves ablakokkal teljesen elütött a ház többi részétől.
