Démoni kép

10. Vihar előtti csend

Egy csukjás lány haladt végig Moszkva utcáin. Közel egy hete hagyta ott a barátait.
Követte az eseményeket, nagyon is tisztában volt, hogy Hela éppen hol járt, vagy milyen szörnyűségeket követett el.

A feje folyton hasogatott. Rühelte, hogy tudja mit fog tenni a nő, mégsincs elég mersze visszamenni és közölni a barátaival.

A nő bemászott a fejébe. Belemélyesztette a karmait és nem engedett.

Folyton hasogatott a feje és a felvillanó fények, fájdalmas kiálltások szellemekként kísértették.

A rozzant lakásba érve a legközelebbi székre roskadt.

Könyökét a térdein pihentette, miközben kétségbeesetten próbálta kíűzni a hangokat a fejéből.

Utálja. Nem bírtja tovább. Idegesen rágta a körmeit. A bőr, nem egy helyen beszakadt. ha nem éppen így, akkor az ajkának a harabdásával foglalta el magát. A feje lüktetett.

- Ugyan már. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Én segíthetek. - szólalt meg a negédes hang. - Eggyütt leállíthatjuk.

- Nem, nem kell a segítséged. - motyogta idegesen. A hang, ez a hang az őrületbe kergette. A falramászott tőle.

Az anyja teljesen az idegeire ment. Szó szerint és elvont értelemben is.

- Senki más nem tud segíteni, egyedül vagy. - az önelégültség csak úgy csöpögött a szavaiból.

-Nem  vagyok egyedül. Ott vannak a ... - suttogta dühösen, de félbeszakították.

- A Bosszúállók? Komolyan azt hiszed, hogy visszaengednek, minek után bántottad azt az ügynököt? - Hela elnevette magát. -Ugyan már, ha tudnák ki vagy nem is haboznának, azonnal kivégeznének.

- Nem igaz! - csattant fel.

- Akkor miért nem mondod el nekik? Miért nem mész vissza és közlöd az ijjásszal, hogy ki vagy? Miért nem mondod el a kis önjelölt hőscsapatnak, hogy hol vagyok, hm? Tudod, hogy igazam van. Én segíthetnék, megvédnélek. - lágyult el a hangja. - Ne küzdj ellenem és minden elmúlik. Még az izgága fiúdat is meghagynám neked. Mindketten élnétek az életeteket, te meg hagynád, hogy minden felelősségedet levegyem a válladról. - mintha két női kéz fogta volna meg a vállait.

 - És a többiek? - törölte le a könnyes szemeit. A vörös cseppek majdnem folt nélkül tűntek el a fekete pulóver anyagában. A csönd, az a ritka és vágyott csönd, mindent elárult.

- Takarodj a fejemből. - szorította össze a fogait, ahogy a tompa fájdalom, egy jól ismert fantomként kúszott vissza a fejébe. A hangok egy idegen bolygó, idegen lényei szenvedéséről visszatértek.

- Nem fogod épp ésszel kibírni, ahhoz túl gyenge vagy. - Sziszegte a fülébe a nő.  Minden  érzéke eltompult. Kivétel volt persze a hallása, ami egyre csak inkább kiélesedett. - Ne ellenkezz Nerezza, amikor belebolondulsz, úgy is megkapom amit akarok. - majdnem ordításként hatottak a nő szavai. - Nem fog örökké állni a javaslatom. - csengtek a fülei. A sikítások, az a sok sikítás...

És ekkor már látott is. 

  A hozzá hasonló emberek menekültek egy palota felé. A tiszta arany építmény, majdnem megremegett, ahogy halottak egész serege tört fel belőle, az élén, egy óriási koromfekete farkassal, ami mindent és mindenkit széttépett az útjában. a visszaforduló civileket, Hela várta.

Tiszta élvezet és öröm ült az arcán. Olyan elégedettséggel lélegezte be a halottak vérének szagát, mintha egy virágosrét ezer virágának kavargó, émelyítő illata lenne. A fekete koronával a fején büszkén lépett át a halottakan és haldoklókon.