Szeretnék végre,
kimenni a fényre
De a sötét árnyéka
, lehúz a mélybe
Néha Isten,
néha a Sátán
Kinek higyjek?
Én nem tudom már
Lábaimat kiteszem,
de teljesen elégnek
Egy kisgyermek kinevet
S én rögtön kilépek
Az emberek nézik
Hatalmas szárnyamat
S glóriámat
Melyre a vér rátapadt
A vér jelképe
a sok fájdalomnak
Amit Ő tőle kaptam
De szarvam mégis maradt.
A gyermek csak bámul
"Ne nézz rám"
"Miféle ocsmány
teremtmény vagy hát?"
A kínok közti szenvedésben
Nevetni kezdek
Most minden fájdalmam
egyszerre megihlet
Összerogyok
S nevetek a fájdalomban
Most megölnék mindenkit
Itt, most, Nyomban!
De nem lehet, mert nem lehet
Néha még mindig kísért
Szeretnék kimenni a fényre
De hogyan, ha ez vár itt?
Hogy menjek oda,
ezek után bárkihez?
Hogy mosolyogjak, ha lelkemet
Férgek eszik meg?
Olyan férgek
akik a társadalom legalacsonyabb férgei
De elhitetik, hogy ők a legnagyobb
Senkik.
Szívem már fáj
De a gyerek még mindig nevet
Annyi álmom volt
De a fájdalom és Ő
MINDENT tönkretett.
