Csended vagyok

Prológus

PROLÓGUS

A nevem Daisy. Százszorszépet jelent. Egy évvel ezelőtt még utáltam, azt kívántam bárcsak lehetnék inkább Emma vagy Amanda... Bárcsak olyan nevem lehetne, amin nem tudnak gúnyolódni. Még a fülemben hallom a szavakat, "te egyszer sem vagy szép, nemhogy százszor." 

Minden egyes nap eszembe jut, amikor ellöktek a folyosón, kiburították a táskám tartalmát, vagy éppen malacfejet rajzoltak a padomra. Megszámolni sem tudom, hányszor ácsorogtam a híd peremén a lassan csordogáló vizet pásztázva, vagy éppen hány vonat húzott el mellettem szélsebesen a sínek mellett toporogva. Meg akartam halni. Nem egyszer, ezerszer. Minden egyes nap.

Ám ennek már vége, mindez rossz emlék csak. Új életet kezdtünk egy másik államban, három hónapom volt arra, hogy gyökeresen megváltozzak. Befestettem a hajam szőkére, megtanultam sminkelni, lefogytam tizenöt kilót és lecseréltem az egész ruhatáram.

Ma már Daisy Holmes nem gúny tárgya, Daisy Holmes az, aki titokban te is lenni szeretnél. A népszerű. A vékony, szőke lány, akire természetesen hamar szemet vetett az iskola újgazdag szépfiúja, Nathaniel Evans. Mi ketten és a baráti társaságunk vagyunk a krémek krémje.

Senki nem tudja, ki az a Daisy igazából, senki nem tudja, mekkora árat fizettem ezért, senki nem tudja, hogy a magabiztos álarcom mögött egy önbizalomhiányos, megfelelési kényszerrel küzdő duci kislány vagyok. Éppen ezért mélyen elítélem, ha valakit bántanak a folyosón vagy kinevetik. Nathan és a többiek hajlamosak ilyesmire, de nem értik, én miért nem tudok velük együtt nevetni. Nem érthetik, mekkora törést okozhatnak egy ember életében. Sosem fogják megérteni, de nem hagyhatom, hogy újra kitaszított legyek, ígyhát nem szólok egy szót sem.

Nathaniel az évfolyamtársunk, Lizzie - a jelenlegi legjobb barátnőm - pedig előttem ül az órákon. Nem csak közkedvelt, hanem jó tanuló is vagyok, szóval senki nem aggadhatja rám a buta liba jelzőt. Elég nehézkes összehozni, hogy jó jegyeid, de társasági életed is legyen, főleg ha általában te vagy a középpontban. Azzal bíztatom magam, hogy már csak fél év. Az egyetemen minden más lesz.

- Na, megjött a süketnéma - röhög fel Dave, mire az egész osztály nevetésben tör ki.

Végignézem, ahogy egy papírgalacsin csapódik Daxton Scott mellkasához, aki mintha tényleg süket lenne, nulla érzelmet mutatva sétál a bal oldalamon lévő padsor utolsó székéhez.

- Én azért nem feszegetném nála a húrt - fordul hátra Lizzie suttogva - Daxton kibaszott veszélyes.

- Miért? - ráncolom a szemöldököm - Hiszen meg sem szólal soha.

- Az lehet, de simán laposra ver, ha úgy tartja kedve - vonja meg a vállát, majd újra előrefordul és a telefonját nyomkodja az óra kezdetéig.

Soha nem tulajdonítottam a srácnak túl nagy jelentőséget, talán néha észre sem vettem, hogy itt van. Már a rajta való élcelődések is mindennaposak, van, hogy csak háttérzajnak élem meg, ha belemerülök egy olvasmányba vagy a tananyagba.

Lassan hátrafordulok, a vállam felett mérem végig. Kesze-kusza sötét haj, szürkéskék kifejezéstelen tekintet, markáns arcív, jobb csuklóján a pulcsija alól kirajzolódik egy tetovalás részlete. Nem értem, hogy lehet ez a fiú a mindennapi piszkálódás elsőszámú célpontja, hiszen külseje szinte tökéletes. Csak hát nem beszél. Soha. Egyszer sem hallottam még a hangját. Vajon mi törtenhetett vele?

Hirtelen rámkapja a tekintetét, farkasszemet nézünk egymással. Olyan, mintha belémlátna. Mintha minden egyes szégyenletes titkomat tudná. Olyan áthatóan néz, mintha tudná, hogy milyen szánalmas vagyok valójában.

Megszakítom a szemkontaktust, inkább magabiztosan előrefordulok. Senki nem tudhatja. Az kizárt.

Ő már tudta.

Szavak nélkül tudta.