THE BIGGEST GIFT FROM YOU | JIKOOK

🥀Huszonharmadik Fejezet🥀

'Jungkook szemszöge'

-Jimin?!-kaptam felé hirtelen.-Jimin, ébren vagy?-fogtam meg a másik kezét. Anyám csak meghatva nézett, miközben másik kezét Jimiére tette.-Felébredtél?! Kicsim válaszolj!-estem kétségbe magam sem tudom miért.

Ránéztem Jimin arcára. A szemeit kinyitotta, majd a fejét amennyire csak tudta felém fordította, ezáltal lefolyt könnye az arcán. Megszorította a kezem, majd elsuttogott valamit, ami az oxigénmaszk miatt nem értettem.

Megjelent az orvos is. Fogalmam sincs hogyan került ide, vagy hogy ki szólt neki.

-Jimin, hogy érzi magát?-lépett mellénk anyát ezzel távolabbra kényszerítve tőlünk.

Jimin ismét motyogott valamit, de semmit sem értettünk belőle. Az orvos ezért intett egy ápolónak, hogy vegye le Jiminről az oxigénmaszkot.

A nő leszedte, mire Jimin lassan beszívott egy nagy levegőt, majd kifújta. Nem akar felzokogni...ismerem már annyire hogy tudjam.

-Jimin, hogy érzi magát?-ismételte meg az orvos az előbbi kérdését.

-Ha nagy levegőt veszek.....fáj a mellkasom....-motyogta, hiszen ahogy mondta is, fáj a mellkasa.-Jungkook?-szólított meg erőtlenül.

-Mondd szerelmem! Mi a baj?-aggodalmaskodtam. Nem szép ilyet mondani rá, hiszen ő a leendő gyerekem apja, de nem fest valami jól. De úgy szeretem...

-A kicsink...?-folytak le arcán a könnyek, majd kis szipogás után folytatta.-Ugye, hogy meghalt...-ejtette ki a két borzalmas szót, majd erősebb sírásba kezdtett.

Odakúsztam hozzá és letöröltem a könnyeit, majd könnyeimen keresztün elmosolyodtam.

-Megmentetted őt Jimin.

-Tessék?-nézett mindannyiónkra.-Nem...nem halt meg?

-Nem, nem halt meg. A kicsi túlélte egy kis rázkódással. Eddig az első eset amikor egy ilyen kicsi magzat megmarad egy ekkora sérülés következtében. Szerencséje volt, hogy védte a karjaival a hasát.

-Nem is emlékszem, hogy ilyet tettem volna.

-Megmentetted!-próbáltam felvidítani.

-Él a kicsink.-lélegzett fel, majd a hasára simított.-Kis hősöm.-mosolyodott el halványan.

-Rendben. Jeon úr, Park Jimin névre volt egy időpont ultrahangra ma délelőttre a központi kórházba. Ez a kórház ahoz a kórházhoz tartozik, és mivel Jimin felébredt elvinnénk arra az ultrahangra.

-Egy napot aludtunk?-lepődtem meg.

-Ilyen a balesetek többsége.-rántott vállat az orvos, majd félreállt az útból, hogy két nővérke bele tudja üleltetni Jimint a tolókocsiba, amivel elszállítják a másik terembe.

Többször is felszisszent, de mikor már teljesen elhelyezkedett a székben, visszapillantott rám, és elmosolyodott.

-Szeretlek!-viszonoztam a mosolyát.

-Én is szeretlek!-mondta mielőtt végleg kitolták volna a kórteremből.

Az orvos kövtette őt, és becsukta az ajtót maga után, így engem és a szüleimet magunkra hagyva. Azt hiszem, hogy hosszú beszélgetés vár ránk.

-Olyan aranyosak vagytok Jungkook.-hatódott meg anya.

Kinnébb húzódtam, Jimin helyére és kezemet az övé felé nyújtottam. Habár szeretem az anyukámat, én mindig közelebb álltam apához. Hasonlít a személységünk, de most mégis úgy érzem, hogy haragszik rám.

-Köszönöm anya, hogy mellettem állsz és támogatsz. Arra szeretnélek kérni, hogy Jiminnel is bánj úgy, mintha a fiad lenne. Hiányzik az életéből egy jó anyuka, és te lehetnél ez az anyuka számára.-kértem meg, mire el is pityeredett.

Sosem voltam a szavak embere a szüleim felé. Mindig pár szavas valaszokat adtam, úgy kellett mindent kiszedni belőlem, nemhogy azt mondjam anyának, hogy ő egy jó anyuka.

Őszintén szólva, amíg nem láttam meg, hogy Jimin anyukája mennyire utálja a fiát, addig nem értékelődött bennem, hogy az én anyukám szeret engem annak ellenére, hogy én sosem voltam jó gyereke.

Számtalanszor hallottam, hogy miattam sír, hogy miattam szomorú, de akkor is csak magamra gondoltam, és nem kértem egyszer sem bocsánatot.

Jimin, amikor a szülei hátsó szándékkal meglátogattak, már akkor képes volt egyből megbocsátani a szüleinek, pedig nagyon csúnya dolgokat tettek vele.

-Anya, megteszed a fiad kedvéért?-könnyeztem be én is. Az utóbbi 15 évben nem sírtam annyit mint ma.

-Persze, hogy igen.-nevetett fel anya, miközben ugyan úgy sírt.

-Apa, te is képes leszel rá?-néztem apára.

-Sosem beszéltél ilyen szépen anyáddal. Úgy érzem, hogy ez Jimin érdeme, ezért Jimin már most a harmadik fiam.-ült le az ágyamra, így jobban megfigyelve láttuk a könnyeit.

Anyával egymásra néztünk és elnevettük magunkat, majd anya egy puszit nyomott a homlokomra.