Zenére hangolva

Hatodik fejezet

Este hétkor aztán megszólalt a hangos bemondó és megkértek minket, hogy menjünk a szabadtéri színpadhoz és üljünk le, kivéve azok, akiknek a nevét felsorolta. Nekik a központi épületbe kellett menniük, hogy felkészüljenek a fellépésükre. Mind a négyen feszülten hallgatództunk hátha meghalljuk valamelyikünk nevét, és amikor ez nem történt meg, komótosan összeszedtük a cuccainkat és elhagytuk a titkos ki odúnkat, hogy a szabadtéri színpadhoz menjünk.

- Sok sikert – kiáltott oda Patrik annak a 25 embernek, akik a szabadtéri színpaddal ellentétes irányba, a központi épület felé sétáltak.

- Kösz – kiáltották vissza páran és voltak, akik csak intettek.

- Nagyon sokan haza fognak menni – motyogtam a távolodó alakjuk után bámulva.

- Ez a verseny már csak ilyen – vonta meg a vállát Mellani. – De mi úgyis bent maradunk. Főleg te Hanna.

- Hogy?

- Téged többen ismernek, az pedig húzóerő.

- Nem szeretem, ha kivételeznek velem – borzongtam meg és idegesen az ajkamba haraptam. – Sose szerettem, ha az alapján ítéltek meg, hogy ki vagyok és mit értem el eddig.

- Ez a tábor nem ilyen. Ismerek egy híresebb énekest, aki már az első alkalommal kiesett. Szóval szerintem itt tényleg azt nézik, hogy milyen vagy, milyen a személyiséged, nem pedig azt, hogy ki vagy és mennyire vagy népszerű.

Hálásan pillantottam Patrikra, aki kedvesen rám mosolygott, aztán egyet füttyentve a színpad felé nézett. Követtem a tekintetét és eltátottam a szám a rengeteg ember láttán, akik mind a hatalmas kivetítőre szegezték a tekintetüket, amit ideiglenesen állítottak fel a színpadon, hogy láthassuk a többiek előadását. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom és megint végignéztem a tömegen. Lehet, hogy elválaszt minket egy hatalmas tér, de akkor is ennyi ember előtt kell majd énekelnem.

- Szerintem maradjunk itt – vetette fel Dávid. – Innen rendesen rálátunk a vetítőre, de mégsem nyomorgunk a többiek között.

Letelepedtünk a földre, gitárjainkat a fának támasztottuk és felkészültünk a hosszas várakozásra.

- Gumicukrot? – bökött oldalba Mellani.

Rápillantottam a csomagolásra és boldogan elmosolyodtam a Haribo macik láttán és kivettem egy piros színűt, aztán a kivetítőre szegeztem a tekintetem, amin megjelent az első lány, hegedűvel a kezében. Feszülten figyeltem a vetítőt, hátha meglátom a zsűrit, de a kamera egy pillanatra se mozdult el, csak a lányt vette és az ő gyönyörű játékát, valamint gyermekien aranyos hangját. Nem ismertem a dalt, amit énekeltem, de abban biztos voltam, hogy nem ismertebb nyelv. Talán spanyol, de fantasztikus volt. Olyannyira fantasztikus, hogy a szőr felállt a karomon és biztos voltam benne, hogy ez a lány maradni fog.

Az idő egyre jobban telt és az emberek egyre csak fogyatkoztak körülöttünk, amikor is olyan 11 óra tájt a hangosbemondóban felcsendült a nevem. Reménykedtem benne, hogy nem egyedül kell majd bennem, de csalódnom kellett. Mellani már végzett, Dávid az előbb volt, és most jöttem én. Patrik pedig még nem. Felsóhajtottam és talpra kecmeregtem, hogy a többiek nyomába szegődjek.

- Menni fog – kiáltottak utánam Mellaniék bíztató szavakat.

Bíztam benne, hogy igazuk lesz, és nem futamodok meg az utolsó pillanatban. Majdnem azt tettem, amikor elsőként hívtak be engem egy osztályteremhez hasonló terembe és megpillantottam a zsűrit. Mind a négy híresség volt és azonnal felismertem köztük Bánovics Karolinát, aki 2017-ben megnyerte a versenyt és, aki elsőként fedezte fel barátaival a szomorúfűz titkát. Mellette ott ült az idei tehetségkutató győztese Marsi Ákos, ő mellette egy nagyhírű színész Hegyes Alexander, valamint egykori tiniszerelmem Pásztor Szabolcs. Őt meglátva majdnem előtört belőlem a csitri, aki hangosan visítozva ugrálni kezdett volna, de visszafogtam magam, udvariasan köszöntem és leültem a velük szemben lévő székre. Odakint mindenkinek elmondták, hogy nem kell se bemutatkozni, se semmi. A lényeg, hogy köszönjünk és zenéljünk. Én is így tettem, bár rohadtul ideges voltam, az ájulás környékezett, de nem adtam fel. Furcsa ezt kimondani, de szerettem volna bizonyítani. Most már nem csak Hannának és anyuéknak, nem is magamnak, hanem nekik, a zsűrinek és legfőképpen Szabinak, aki annak idején nem válaszolt a szerelmi vallomásomra és szerettem volna megmutatni mit veszített, na meg szerettem volna kivívni az elismerését. Lefogtam az akkordokat és énekelni kezdtem, teljesen elfeledkezve arról, hogy folyamatosan vesz a kamera, és odakint rengetegen hallgatnak engem, úgy, ahogy eddig én hallgattam őket. Elég volt a zsűri miatt paráznom, és szívem szerint rájuk se néztem volna, de Hannától megtanultam, hogy fontos kommunikálni velük és bevonni őket az előadásomba így azt is tettem. Mikor a tekintetem találkozott Szabiéval, a kelleténél tovább időzött rajta a tekintetem, és még mielőtt elnéztem volna, láttam, hogy mosolyra húzódik az ajka. Bíztam benne, hogy nem hitte azt, ezzel akarom behízelegni magamat nála. Mert nem! A dal végén, a szám szélébe harapva pillantottam a zsűrire, mert Zoltán azt mondta értékelni is fognak pár szóval, de a döntésüket csak a legvégén tudjuk meg, amikor már mindenki megvolt.