Zenére hangolva

Huszonhetedik fejezet

Pár órával később már átöltözve, Miley ruhájához hasonló öltözékben, sötétszürke farmerben, fehér, kék spagettipántos bő pólóban, fekete csizmámban, kiegészítőnek pedig többsoros bőrből készült nyakláncot viseltem és így álltam sorba a mojitós stand előtt. Még az utolsó pillanatban is azon gondolkodtam, hogy milyet kérjek magamnak, végül magamnak energia italosat kértem, Patriknak pedig narancsos kókuszos mojitót. Nem kérte, igazából nem is találkoztam vele, de úgy gondoltam, ezzel nem fogok átlépni semmilyen határt. Kezemben a két pohárral indultam meg a sátor felé, amikor egyszer csak Hanna toppant elém. Az én ruháim közül öltözködött, de egy szót se szóltam, amiért a kedvenc barackszínű overálomat viseli, amit nem volt szívem elhozni a táborba. Az overáll nadrág részre lenge volt, felső része viszont tapadt így kiemelte a melleimet, ezúttal pedig Hanna melleit. Haját természetesen kivasalta, szemén napszemüveg, lábán balerina cipő, arcán széles mosoly.

- Hahó, tesó – ölelt meg, engem pedig azonnal körül ölelt a parfümjének illata, amiért mindig egy vagyont adott ki.

- Szia – köszöntem vissza, de az ölelését nem tudtam viszonozni a poharak miatt.

- Szóval ez a tábor – tolta fel a napszemüveget és csillogó szemekkel körbe nézett. – Sokkal szebb, mint a képeken, amiket küldtél. Muszáj mindent megmutatnod. Van még időd ugye? Vagy mész valakihez? – pillantott a poharakra. – Annak a srácnak viszed igaz? Patriknak! Bemutatsz neki ugye? Természetesen, mint Laurát.

- Hagyd levegőhöz jutni a testvéredet – nevetett fel apu és kedvesen megszorította a vállam, majd adott egy puszit a homlokomra.

- Sziasztok – mosolyogtam rá anyuékra.

- Jó újra látni angyalom – puszilta meg az arcomat anyu. – Nem is tartunk fel, menj készülődni, mi keresünk egy jó helyet.

- Kérjetek a kék ruhás szervezőtől, szavazó lapot, mind két fordulóra – mutattam a szervező felé, aki a nézőtérre vezető területen foglalt helyet.

- Rendben.

- Mehetek veled? – kérdezte Hanna reménykedve. – Légyszi!

Zavartan néztem Hannára. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy nem jöhet, hogy a vendégeknek nincs bejárásuk a sátorba, ami igaz is volt. Bevallom féltékeny voltam a testvéremre. Magamnak akartam a tábort, a sátort, Patrikot. Nem szerettem volna osztozkodni Hannával ezen az érzésen, az embereken. Ez volt itt az utolsó napom, szerettem volna, ha teljesen az enyém. Ugyanakkor Hanna a testvérem volt, és szerettem őt, nem lehettem rá féltékeny, hiszen nélküle nem kerültem volna be ebbe a táborba, ezek közé az emberek közé.

- Gyere – bólintottam végül. – De a sátorba nem jöhetsz be – tettem hozzá.

- Nem probléma. Közben mesélhetsz – nézett rám vidáman, miközben elindultunk.

- Inkább, előbb azt szeretném, ha te mesélnél.

- Oké. A forgatás fantasztikus volt, Ádámmal megbeszéltük, hogy fogunk még találkozni a forgatáson kívül is, bár még rengeteg közös munkánk lesz együtt. Ilyen profi csapattal még sose dolgoztam együtt, a színésztársaim, a stáb, a rendező, mindenki nagyon kedves. A rendező azt mondta, ha így folytatom, kitárulnak előttem a lehetőségek ajtajai – mesélte vidáman.

- Hm... és Ádám szingli?

- Hát persze, hogy szingli. Miért ne lenne az? – zökkent ki és csodálkozva rám meredt.

- Volt már rá példa, hogy olyan srácba zúgtál bele, aki nem volt szingli – rántottam meg a vállam és beléptem a sátorba.

Tekintetemmel azonnal Patrikot kezdtem el keresni, és amikor megláttam az egyik kanapén ülni Dávid társaságában feléjük vettem az irányt. Érkezésemre mindketten felnéztek. Dávid mosolyogva, Patrik elgondolkodva. A nap folyamán akárhányszor összefutottunk, mindig így nézett engem. De sokkal jobb volt ez a tekintet, mint ha mondjuk gyűlölködve meredt volna rám.