Zenére hangolva

Kilencedik fejezet

Patrikkal együtt sétáltunk az étkező felé, miközben tinik rohantak el mellettünk, az órájukra sietve. Mi ketten ráérősen sétáltunk, mert tudtuk szabad a délutánunk, de ez nem jelentette azt, hogy nem fogunk gyakorolni. Szerintem mindketten elvonulunk a saját szobánkba, kizárjuk a külvilágot és gyakorlunk, amíg tökéletesnek nem érezzük magunkat.

- Hé, várjatok – kiáltott utánunk Mellani, mi pedig megtorpanunk és bevárjuk őket.

- Milyen volt az első próba? – kérdeztük Patrikkal tökéletesen egyszerre.

Azonnal elvörösödek, mert eddig Hannán kívül senkivel se beszéltem tökéletesen szinkronba és újdonságként hatott rám ez az egész. Hannának a félbehagyott mondatait is képes voltam befejezni, nem egyszer szólaltunk meg tökéletesen egyszerre, ezzel teljesen összezavarva a szüleinket. Patrikra pillantottam, akivel most ugyanezt éltem át. A különbség csak annyi volt, hogy vele nem voltam vérrokonságban, mégis egyszerre kérdeztünk, ugyanazokat a szavakat használva. Mennyi ennek az esélye? Patrikkal és Mellanival az asztalokat kerülgetve sétáltam a svédasztal felé, ahol háromféle leves, és háromféle fő étel volt kitéve melegen tartó edényekbe. Míg Patrik és Mellani szedtek maguknak levest, én a fő ételeket vettem szemügyre, de mivel finnyás voltam, ezért a választásom a sült krumplira és a rántott húsra esett, arról legalább tudtam, hogy lehetetlenség elrontani. Kiválasztottam egy tetszőleges asztalt, leültem, majd hátra dőlve körbe hordoztam a tekintetem. Nem kellett sokáig nézelődnem ahhoz, hogy megtudjam, már mindenki megtalálta a maga társaságát. Senki sem ült egyedül, mindenki körül volt legalább egy vagy két ember, egymás szavába vágva beszélgettek, a saját első próbájukat mesélve. Miközben Patrikra és Mellanire vártam befutott Dávid is és csatlakozott hozzájuk. Patrik egy tálcával a kezében indult meg felém, leült mellém és a tányéromra pillantva megcsóválta a fejét. Ő előtte egy nagy tányér gulyásleves és marhapörkölt volt tarhonyával.

- Leves? – kérdezte, én pedig azonnal megráztam a fejem.

- Nem szeretem a levest.

- Mi az, hogy nem szereted a levest? – kerekedett el a szeme döbbenten. – Halljátok, ez nem szereti a levest – nézett Mellanire és Dávidra.

- Pedig abban van a legtöbb vitamin – mondta Dávid és Mellani egyszerre majd szerelmesen egymásra néztek, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

Mellani és Dávid szerelmesek, egy pár alkotnak, náluk normális, hogy szinte ismerik egymás gondolatait. De mi Patrikkal nem vagyunk szerelmesek és nem is ismerjük egymást régóta. Egy nap alatt az ember nem lehet se szerelmes és nem is mondhatják egyszerre szóról szóra ugyanazt.

- Jó a tojáslevest és a gyümölcslevest megeszem, meg a halászlét – tartottam fel a kezem védekezve, mielőtt leharapják a fejem, amiért soha nem eszek levest.

- Mi a bajod a jó kis gulyáslevessel? – mártotta a kanalát a levesbe Patrik, hogy aztán felém közelítsen a kanállal.

- Légyszi ne – húzódtam el tőle, amennyire csak tudtam.

De Patrik nem tágított, egyre csak közelített felém azzal a kanállal, én pedig annyira dőltem hátra, hogy elvesztettem az egyensúlyom és felborultam a székkel együtt. Minden szempár felém fordult, én pedig vörös arccal, röhögve, de bosszúért szomjazva hagytam, hogy Patrik felsegítsen. Mentségére szóljon, hogy nem nevetett és azonnal felém kapott, amikor látta, hogy zúgok.

- Kulturáltan viselkedjetek – szólt ránk az egyik kék ruhás szervező, aki eddig nyugodtan fogyasztotta az ebédjét.

- Bocsánat – intettem oda és a hajamat megigazítva visszahuppantam a székre. – Együnk – kaptam be egy sült krumplit úgy mintha mi sem történt volna.