Zenére hangolva

Hetedik fejezet

A faházakhoz megérkezve egy-egy szervező állt mind két faház előtt, akiknek az volt a dolguk, hogy felírják a szobatársak nevét és átadják a szobákhoz tartozó kulcsokat. Mellanival megvártuk, míg az újdonsült barátok feliratkoznak, hogy aztán nevetve bemenjenek a faházba és belakják a szobájukat. Öt fős szobák voltak tehát magunk mellé még három lány jöhetett volna, de úgy voltunk vele, hogy senkihez se könyörögjük be magunkat. Pillantásom a fiúk faháza felé vándorolt és láttam, hogy Patrik és Dávid már találtak maguk mellé szobatársakat. Egy magas srácot, és két iker fiút, akiket lehetetlenség volt ilyen messziről megkülönböztetni. Mindig örültem, ha ikreket láttam, mert olyankor mindig nyugtáztam, hogy nem csak belőlem van kettő, hanem másokból is.

- Nektek vannak szobatársaitok? – kérdezte tőlünk a szervező, akinek egy kis táblácska volt a ruhájára csippentve, amin az állt, hogy József.

Mellanival körbe hordoztuk a tekintetünket és rajtunk kívül már csak egy tépett fazonú barna hajú lány ácsorgott a faház előtt, de ő is hevesen gesztikulálva magyarázott a telefonba.

- Hát azt hiszem, mi ketten leszünk – jegyeztem meg.

- Vannak még üres helyek... – nézett végig a papíron József a homlokát ráncolva.

- Nem válunk szét – vágott a szavába Mellani, én pedig meglepetten, de boldogan elmosolyodtam és a szívem környékére melegség költözött, amikor rájöttem, szereztem egy barátot.

- Vigyétek magatokkal azt a lányt, ő sincs még sehol – intett bosszúsan a telefonáló lány felé. – A négyes szobában, eddig két lány van, velük lesztek együtt.

- Rendben – bólintottam. – További jó munkát – tettem hozzá kedvesen.

- Aludni megyek – morogta az orra alatt és a mappát a hóna alá csapva elsietett, hogy utolérje a másik kék ruhás tagot.

- Bunkó – vontam fel a szemöldököm döbbenten, Mellani pedig elnevette magát és belém karolva, megragadta a bőröndjét és a faház felé kezdte vonszolni.

Így tettem én is, majd a telefonáló lány mellett elhaladva, odaszóltam neki, hogy a négyes szoba a miénk. Egy pillanatra abba hagyta a beszédet, rám nézett, majd biccentett és egyet intve odébb sétált, hogy nyugodtan tudjon tovább beszélni. A faházba belépve olyan érzésem volt mintha egy méhkasba kerültem volna. Mindenki folyamatosan beszélt, különbnél különb zenék hallatszottak ki a szobák csukott ajtaja mögül, olykor hangosan felröhögtek.

- Hát, persze, hogy az emelet – nyögött fel Mellani és fájdalmasan fintorogva a lépcsőre nézett, amit meg kellett másznunk.

Percekbe telt, míg felszenvedtük magunkat a lépcsőn és a bőröndünket, miközben nem egyszer elküldtük a picsába azt, aki feltalálta a lépcsőt. Az emeletre megérkezve, kifáradva huppantunk le a kanapéra, hogy kifújjuk magunkat, miközben mindketten a tetőablakra meredtünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a csillagos égboltra.

- Hali – köszönt ránk ekkor egy lány.

- Szia – köszöntünk vissza Mellanival szinte egyszerre.

Felpillantottam és futólag végig mértem a lányt, aki köszönt nekünk. Rögtön ami feltűnt, hogy félig koreai és eszembe is jutott, hogy mi volt az a dal, amit énekelt. Nehéz volt elfelejteni, mivel Nagy Bogitól énekelte a Szélt és végig az előadás után a sírás kerülgetett, mert pokolian elkezdett hiányozni Bence. Aztán persze azonnal rájöttem, hogy ő nem akarna velem komoly kapcsolatot. Nem mondta ugyan ki, de fogadjunk, hogy csak barátság extrákkal lenne a részéről, részemről... nos, arról inkább ne is beszéljünk.