Mindene az enyém

A szerelme

Ezután a romantikus hangulat nem tört meg egy ideig. Erősen összekulcsoltuk kezeinket s így néztem világoskék íriszeibe. Egyszerűen életem végéig képes lennék nézni ezt a szempárt.
Visszacsengett a fülemben szavai, amik melegséggel töltik el a szívem.

Sosem éreztem ilyet korábban. Úgy érzem, hogy eddig sosem éreztem magam boldognak, csak miután megláttam őt és érezhettem.
Ekkor egy apró puszit kaptam ajkaimra, majd egy mosolyt.
Vajon mire gondolhat most?
Ő is úgy érez, mint én? Ő is érzi ezt a melegséget és bizsergést mikor velem van?

-Renji. -továbbra is egymás szemébe néztünk, s aggodalmat fedeztem fel szemeiben, így cirógatni kezdtem puha arcát. Kis kezével az enyémre fogott.
-Lassan egy hete itt vagyok. Haza kell menjek! -suttogta vágykeltően.
Nem akartam hogy elmenjen. Szükségem van rá, nem bírnék nélküle..

-Nem bírnék nélküled élni.. -Megint őszínteségi rohamom van. Elmosolyodott, majd fátyolos tekintettel arcomhoz hajolt s csókot nyomott ajkaimra. Visszacsókoltam s kezem a nyakára csúszott, tarkóját simítva hatoltam szájába nyelvemmel.
Édes csókunkat a keze az arcomon törte meg.

-Gyere velem! -mondta, mire szemeim kikerekedtek. -Bemutatlak a szüleimnek!

-K-komolyan mondod? Mégis mit szólnának, ha megtudnák...-ami köztünk van...Mégis mi van köztünk?

-Jól fogják fogadni. Főleg, ha megtudják mennyi mindent tettél értem és hogy boldoggá tettél. -szavaival a szívemet simogatta. -Mert boldoggá teszel és csak ez számít. -érzékien megcsókolt.

...

Bekopogtunk az ajtón s anyja amint kinyitotta, szemei felcsillantak.

-Hitoshi fiam! -ugrott a fiú ölébe. -El sem tudod képzelni hogy izgultam érted! -mondta már a sírást kerülgetve, majd rám tekintett. -Hát te? Te hoztad vissza őt? -ragadta meg karjaimat s a választ várta, de én nem tudtam megszólalni.

-Anya, ő itt Renjiro. -Hitoshi fátyolos tekintettel nézett rám, majd az anyjára mosolygott. -Megmentett engem. Több szempontból is. -meleg tekintete felpezsdített.

-Gyertek be és meséljetek! Katashi! Gyere elő, a fiad itthon van! -a szobából szöszmötölés hallatszott, majd egy fej jelent meg az ajtóban.

-Fiam! -lépett elé. Megjelenése kissé ijesztő volt. Apró nyakast adott Hitoshi-nak, majd csípőjére tette kezét.
-Van fogalmad róla mennyire aggódott érted anyád? Hol voltál?

-Mindent el mesélek, csak üljetek le!

Hitoshi és én feszülten ültünk egymás mellett, ahogy Katashi minket nézett. Hitoshi anyja sütivel kínált minket és teával, majd csatlakozott közénk.

-Szóval...ő itt Renjiro. Egy nagyon jó barátom...túl jó barátom. -Katashi szúró tekintettel nézett rám, ami kissé megijesztett. -Nála voltam az elmúlt hétben, és.. -a földet bámulta, majd hirtelen elmosolyodott. -Boldoggá tett engem.. -nézett fel az apjára, aki kikerekedett szemekkel nézett vissza rá.
Az anyja szintén ezt tette, majd hirtelen mindkettő rám tekintett.

-Boldoggá..?

-Renjiro fiam, te...? -mire ez a nagy lesokkoltság?

-Anya, apa én.. -fogta meg a kezem. -Azt hiszem szeretem őt.. tudom hirtelen jött, de...

-Én is szeretem Hitoshi-t. És nem elég, hogy boldoggá tettem, meg is akarom ezt a boldogságot őrizni.

-Hitoshi. Tisztában vagy a szavaid súlyosságával? -az apja szája lefelé hajlott. -Egy fiút?

-Katashi, elég. A fiad most szabadult ki a már évek óta tartó szomorúságából.
Még a terapeutája sem tudott mit kezdeni vele és mi sem. Valaki végre kiszabadította a depresszióból és nem számít, hogy ő egy fiú, hálásnak kell lenned. -az anyja jól fogadta, Katashi viszont továbbra is csak a földet pásztázta, míg nekem az elhangzott szavak csengtek vissza a fülemben. Éveken át tartott szomorúság? Depresszió? Terapeuta?

-Igazad van, csak...ez nekem akkor is hirtelen jött.

-Apa, hidd el nekem tudom miket beszélek.. -Hitoshi egy pillanatra sem nézett ki apja szeméből, amin nemhogy az apja, de még én is meglepődtem, furcsán viselkedett.

-Tudsz vigyázni a fiamra? -a hirtelen jött kérdéstől mindenki meghökkent, kivéve engem.

-Az életem árán is megvédeném, uram. -egymásra néztünk, Katashi próbára tett szemeivel, majd felállt s keményen a vállamra paskolt.

-Hiszek neked, fiam. Saját magamra emlékeztetsz, kemény vagy és őszinte.
A neved is ezt súgalja, ahogy az enyém is.

-Mit akarsz ezzel mondani apa? -Hitoshi meglepődve nézett a mosolygó apjára.

-Tudom mit tettél Renjiro, megvédted a fiam. Hitoshi. -tekintett fiára. - Nekem nem számít kit szeretsz. Hogy fiú vagy lány az illető. Nem örülök annak, hogy a fiú miatt nem jöttél haza, de annak igen, hogy biztonsángban voltál.

Ezután megismerkedtem velük és együtt vacsoráztunk. Hitoshi apja bár továbbra is távolságtartó volt, ezzel ellentétben az anyukájával sokszor összenevettünk.
Hitoshi nagy meglepetésemre felhozta őseinek azt, hogy nálam aludjon, amit én először esélytelennek tartottam, de az anyja csak annyit mondott: -Ha szereted, hát szeretsd! s rám kacsintott.

Így hát hazamentünk, vissza hozzám s én boldogabb voltam, mint valaha.
Átkarolva őt derekánál vezettem a lakásba, mikor valami nem stimmelt.
A húgom volt, a kanapén ült zsebkendő halmazban egy hatalmas doboz fagyival.
Már ekkor tudtam mi a helyzet.

-Ashiko.. -a lány hátratekintett, sminkje a vörös szemei alatt volt összegyűlve. -Itachi igaz? -ekkor sírva bólogatni kezdett. Az a szemét!
Azonnal odaugrottam s szorosan átöleltem.

-Rajtakaptam valaki mással. É-és engem letagadott, azt mondta nem is ismer! -mondta sírva.

-Az a szemét! Nem érdemli meg, hogy megsirasd hugi. -nyugtattam. Csak sírt és sírt, eközben Hitoshi is odaült s combjára tette kezét.

-Igazad van. Jobbat érdemlek nála. -szipogta, majd felkapta a fejét. -De attól még nagyon fáj. -könnyei újra termelődtek.

-Ne gondolj a fájdalomra, akkor hamarabb elmúlik. Inkább nézzünk egy filmet! -hozta fel Hitoshi.

-Te nagyon rendes gyerek vagy Hitoshi. -ölelte meg a húgom őt, mire bekönnyezett.

-Úgy sajnálom Ashiko. -sírt ő is, mire a húgom a szemébe tekintett.

-Hé ne sírj! Most mondtad, hogy nem érdemes. -mindketten sírtak és nevettek egyszerre, de én végig csak Hitoshi-t néztem, közben arra gondoltam, hogy mennyire érzékeny és mennyire mázlista vagyok, hogy egy ilyen ember szeret engem és viszont szerethetem.