Mindene az enyém

A titka

Mikor hazaértünk, mosolyogva léptünk be az ajtón, ami azonnal eltűnt az arcunkról, mikor a húgom teremt előttünk.

-Hát ő meg mit keres itt?

-Tegnap jött és még itt is lesz egy darabig.

-Hogy mi?! -a húgom semmiről nem tudott, de nem akartam Hitoshi előtt mondani.

-Hitoshi. Menj csak nyugodtan a szobámba, mindjárt megyek én is. -a fiú nagyot bólintott, majd azt tette amit mondtam. A húgom összezavart tekintettel nézett rám.

-Figyelj, Ashiko. -nyomtam a kanapéhoz s leültettem. -Tegnap az utcán találtam rá erre a fiúra. Két ember üldözte, akik meg akarták őt....erőszakolni. -a húgom lefagyott. A kanapéhoz ragadt, úgy tekintett maga elé. -Nem akart hazamenni és megállás nélkül sírt, így idehoztam.

-N-ne haragudj. Ha tudtam volna, hogy ez a helyzet..

-Tudom. Sajnálom, hogy nem szóltam hamarabb. Csak arra kérlek, hogy legyél vele kedves, mert még mindig azt hiszi, hogy teher az ittléte. -nagyot bólintott.
Ekkor hallottam meg a konyhából jövő csörgést...basszus... Anya volt az.

-R-Renjiro... -az anyám azt se tudta hova nézzen. -Komolyan mondtad az előbbit? Ezt a fiút...?

-Igen. -imádkoztam, hogy az anyám ne köpje be Ashiko előtt mit érzek Hitoshi iránt. -De most megyek. Nem akarom hogy egyedül érezze magát. -És ott akarok lenni mellette.

...

-Renjiro. Nem is mondtad, hogy te szoktál írni! -nézegette a lapokat az asztalomon.

-Ouh..igen...-vettem ki a kezéből. -Ez e fajta hobbi, de nem szeretem mutogatni. -mondtam, mire kikerekedett szemekkel nézett rám.

-Te? Aki épp az imént szabadított meg ennek a terhétől? -nézett meglepődve, miközben én elrejtettem a lapokat. -Egyébként...azt hiszem beszélnem kéne... -mondta, majd leült az ágyam szélére.

-Mégis miről? -ültem le mellé a combjára téve kezem.

-Arról, hogy miért nem akarok haza menni. -mondta, majd a földet nézve szedte össze a gondolatait.

-Ha nem állsz készen, nem kell elmondanod.

-Nem erről van szó, csak.. szóval....a szüleimmel semmi gond. Csak ettől...-markolt a pólójába a szívénél. -...ettől a fájdalomtól ami bennem van, nem tudok megszabadulni. Mindig azon gondolkodom, hogy miért nem vagyok elég jó és miért nem szeretnek az emberek. De rájöttem, hogy az én hibám de egyszerűen nem tudok ezen változtatni, félek az emberek jelenlététől és...-ekkor szavai elakadtak s ajkai remegni kezdtek. Ne ne ne ne ne kérlek ne! Ne sírj újra! Ne tedd!
-Nem tudok kigyógyulni a depresszióból, amit saját magamnak csináltam azáltal, hogy a hibáimat akartam kijavítani. -ekkor már sírt, csak folytak a könnyei, így magamhoz öleltem. -Folyton kínzom magam belül azzal, hogy gyenge vagyok és nem bírom el a saját problémáim. Ezért akartam elmenekülni otthonról. -mondta a sírással egyhuzamban.

-Kérlek Hitoshi ne sírj! -mondtam szorosan átölelve. -Nem vagy gyenge, csak fontosak az érzelmeid. Túl sokat jár az agyad Hitoshi, ez az oka, hogy nem múlik el a depressziód. "A fájdalom elmúlik, ha nem gondolsz rá!" És én segíteni fogok benne, hogy ne gondolj rá, ahogy ma is tettem! -ekkor a szemembe nézett.

-Ez az idézet a füzetemből van.

-Tudom.

-Miért akarsz rajtam segíteni?

-Mert fontos vagy nekem.

-Hogy váltam neked fontossá? - ekkor a szemébe tekintettem.

-Mégis honnan kéne azt tudnom? Fontos vagy nekem és kész! Ezen semmi sem változtathat. -mosolyogtam szemeibe tekintve, majd letöröltem az arcán folyó könnyeket, amik végre nem termelődtek tovább.

Ez az ami bántotta. Túl érzékeny, de mégis túl szigorú magához. De elmondta nekem. Megbízik bennem csupán azért, mert ma boldoggá tettem és egyszer megvédtem őt. Már most annyira törődök vele, hogy ez felülmúlja azt, amihez eddig szokott. Márpedig közel sem járok ahhoz, amit ő megérdemel. Amennyi szeretetet és törődést érdemel.

Hitoshi eközben az ölemben pihentette fejét míg én a haját simítottam s nyugtattam.