Mindene az enyém

A hangja

Reggel anyám keltegetett.
-Renjiro ideje felkelni! -nyöszörögtem egy sort, megfordultam a hasamra ignorálva anyám szavait. Nem kellett volna, egy hatalmasat kaptam a seggemre. -Te nagy mamlasz! -mondta, majd kisétált a szobából.

-Aucs.. -rendesen sajgott a fenekem.

-Ashiko, öt perc és indulhatunk! -Hmm? Hova mennek? Ja..a suliba...
Hitoshi!

-Anyaa!! -ugrottam ki az ágyból. -Majd én elviszem!

-Ugyan nem kell, ráérek én..

-Kérleek! -anyám furcsálta miért akarom ennyire elvinni a húgomat, de őszintén szólva, én is.

Felkaptam magamra egy melegítőt, egy pólót és már a kocsiban is voltam.

-Siess hugi! Veszek neked egy kávét!

...

Már az utolsó kanyart tettem meg az iskola felé. A húgom mellettem pukkadozott a rágójával a telefont nyomkodva, míg én a gondolataim legmélyén jártam.

-Köszi bátyus! -kaptam csókot az arcomra, majd kiszállt a kocsiból.

-Tudod mit? Bekisérlek!

-Nee! Kérlek Renjiro ne égess folyton!

-Már késő! -lökdöstem meg s besétáltam vele. Épp fordultam volna vissza a kocsihoz, mikor megláttam valamit az úton. Közelebb mentem, egy fekete füzet volt, nem volt rajta név.

Visszaültem a kocsiba s elkezdtem lapozgatni. Amint kinyitottam, a szemem kikerekedett. Egy színes firka volt, grafiti féle. Tovább lapoztam s egyre jobbak és jobbak voltak benne. Mikor elértem az utolsó oldalra, idézetek voltak írva.
"Ha kétszer esel a gödörbe, de beletörődsz, beleesel harmadjára is"
"A fájdalom elmúlik, ha nem gondolsz rá"
Várjunk csak...ez....Hitoshi füzete. Az idézet alatt az ő neve állt. Így ír? Újra átlapoztam, nagyon tehetséges! És...saját stílusa lenyűgöző, ez már művészi!
Tudtam én, hogy van benne valami különleges.
Becsuktam a füzetet, majd gondosan beraktam a kesztyűtartóba.

...

Délután újra itt álltam a kocsival és a húgomra vártam. Meg persze Hitoshira.
Pár perce állok itt, de már most türelmetlen vagyok. A kormányomon kezdek dobolni, majd ezután végre előbukkant a húgom. Újabb búcsúzkodás, de Hitoshit sehol sem láttam. Hol lehet?

-Heló bátyus! -ült be mellém húgom. -Mehetünk? -kezdek feszült lenni.

-Csak..még egy kicsit várjunk..

-Mire?

Mikor megpillantottam kijönni a suliból, azonnal elmosolyodtam. Eljött az én időm! Kinyitottam a kesztyűtartót s kivettem a füzetet, amit a húgom végignézett.

-Egy pillanat és jövök. -mondtam, majd ki is szálltam a kocsiból. Levakarhatatlan mosollyal sétáltam a fiú felé, aki a szokásos padján ült a földet bámulva.

-Hitoshi? -a fiú nem hallott. Akkor..hozzá érek...
Meg is tettem, megböktem, mire kivéve a fülest rám tekintett. -Te vagy Hitoshi igaz?

-I-igen. -a hangja visszacsengett a fülemben.

-Akkor ez a tied. -mondtam, majd odanyújtottam neki a füzetet. Szeme kikerekedett s elvette a kezemből.

-K-köszönöm. Azt hittem örökre elvesztettem. -ölelte szorosan magához.
Egyszerűen nem tudtam ott hagyni. Hallanom kell még a hagját! Muszáj!

-Remélem nem haragszol meg érte, de bele kellett nézzek ahhoz, hogy tudjam kié és.. -a szemébe néztem, de ő eltekintett rólam. -Cs-csak el akartam mondani, hogy nagyon tehetséges vagy.

Kivettem a kezéből a füzetet, mire azonnal eldugta kezeit a combai között.
El kezdtem lapozni, majd megálltam egynél s leültem mellé a padra.

-Ez tetszett a legjobban. Nagyon jó lett, olyan egyedi de mégis átlagos. Ezt felfesthetnéd valahova! -néztem rá, míg ő kissé zavarba jött fejjel nézett vissza.
-Ne haragudj hogy így beleszólok, csak gondoltam.. -vakartam meg a tarkómat.

-Semmi gond, igazából..még senkinek nem mutattam meg, de...örülök, hogy tetszenek. -mosolygott egy aprót, de nekem elég volt arra, hogy forrani kezdjen a testem.

-Renjiro! Mi tart ennyi ideig? -teremt elénk a türelmetlen húgom.

-Jól van, megyek már! -Basszus Ashiko! Fogalmad sincs róla most mennyire elrontottál valamit. - Hát akkor.. -álltam fel mellőle. -...én megyek. És gondolkodj el azon, amit mondtam! Tök jó lenne ezeket a falon látni! -ezzel a kocsi felé vettem az irányt.

Ashiko be is szállt, majd én is ez tettem. Utoljára visszatekintettem rá, ahogy a füzetet lapozgatta, majd elindultam hazafelé.

-Miért beszéltél azzal a kölyökkel?

-Csak visszaadtam, amit elhagyott.

-Az tartott perceken át? -nem válaszoltam, csak néztem az utat magam előtt.

Hamarosan hazaértünk. Ashiko a szobájába ment, míg én a kanapéra ültem.

-Renjiro, baj van? -annyira a gondolataim mélyén jártam, hogy észre sem vettem anyám szöszmötölését a konyhában. Mivel nem válaszoltam abbahagyta s leült mellém. -Mi a baj? -mit mondjak neki? Megszédített egy kis srác csupán a létezésével?

-Nem tudom anya. Össze vagyok zavarodva.

-Tán tetszik valaki? -rá tekintettem, ő csak mosolygott. -És? Fiú vagy lány? -anyám tudta, hogy biszex vagyok, amit annak idején meglepően jól fogadott. Sokszor zavarodtam össze és őszintén szólva ő segített elfogadni a tényt, hogy nekem a fiúk egyaránt tetszenek, mint a lányok. Bár sokszor volt annak idején barátnőm volt, de egyik iránt sem éreztem szerelmet. Csupán tetszettek és le akartam velük feküdni párszor. De ez a fiú..

-Látom rajtad, hogy megint össze vagy zavarodva.

-Egy 17 éves fiúról van szó, anya! -én kissé kiakadtam, de anyám arca rezzenésmentes maradt.

-Renjiro, te még csak 20 éves vagy, miért ne tetszhetne egy fiatalabb? Ez miatt vagy ilyen szomorú?

-Ő...Hitoshi..ő más mint a többi. Olyan érzékeny és...mindig szomorú. De amióta megpillantottam úgy érzem, hogy én akarok az lenni, aki boldoggá teszi. -anyám nem válaszolt, csak mosolygott.

Ezt nagyon ciki volt így kimondani. Pedig ez az igazság és úgy érzem..

-El megyek sétálni!

-Mi? Ilyenkor? -anyám meghökkenve figyelte, ahogy hirtelenségemben elkezdtem öltözni.

-Ki kell szellőztetnem a fejem!