Flirt | Taekook

9. Napló bejegyzés

Kedves Naplóm!

Nem fogod elhinni, hogy mi történt! Jeongguk ma ráköszönt Hobi-ra, aki intett neki! Ráadásul mindketten mosolyogtak! Annyira féltékeny vagyok azóta egyik legjobb barátomra! De most kivételesen nem Jeongguk-ról fogok írni! Kissé komolyabb téma, mint általában, ezért készülj fel!

Sajnos ezt nem tudom elmondani senkinek sem, ezért kénytelen vagyok most ide leírni. De nem nézlek le, biztos segíteni fog ez is, mégha szavakat nem kapok cserébe. Van egy olyan srác az életemben, akivel kiskorunk óta legjobb barátok vagyunk. Egy szomszédságban laktunk hét évesen, ahol nagyon szerettünk együtt lejárni a helyi játszótérre. Neki nem volt testvére, mint nekem, ezért azt mondtam neki, hogy én és Baek leszünk azok. Nagyon tetszett neki az ötlet és szinte olyan közel került az egész családhoz, hogy anyának és apának hívta a szüleimet. De ez fordítva is igaz. Ahányszor náluk aludtam, mindig úgy léptem be a házukba, hogy "Sziasztok, haza jöttem!". Ebből látszott mennyire szeretjük egymást, illetve milyen szinten elköteleződtünk úgymond. Együtt jártunk reggel suliba, egészen addig, ameddig ő el nem költözött volna. Ekkor tizenegy évesek voltunk. Az utolsó estét együtt töltöttük, még sírtunk is, amikor el kellett válni egymástól. Egyikünk se szerette volna otthagyni a másikat. A szüleink azt mondták, hogy a hétvégeket együtt tölthetjük. Egy igaz is volt. Minden péntek délután vagy én vagy ő átment a másikhoz és vasárnap estig haza sem mentünk. Hétköznap telefonon hívásoztunk, miután hazaértünk suliból.
Ahányszor kérdezte milyen az iskola nélküle, azt mondtam, hogy összebarátkoztam az osztályban két lánnyal és egy fiúval, de ez nem volt igaz. Az összes napomat egyedül töltöttem. Leginkább a falat bámultam és elképzeltem milyen jó lenne, ha itt maradt volna velem vagy esetleg vele mentem volna. Egyedül voltam. Hónapokig. Ráadásul a nyár sem volt jobb, ugyanis a nagyszüleihez utaztak július elsején és augusztus utolsó napján érkeztek csak haza. Volt tizennégy napunk együtt. Itt kezdtem el felfogni, hogy a távolság elszakít. Kevés kapcsolat van, ami ugyanolyan marad, ha a két fél háromszáz kilóméterre van egymástól.
Idővel megváltozott ez a barátom. Furcsa volt ezt látni, ugyanis nem láttam, miközben "átalakult". Annyira kevés időt töltöttünk együtt pár évig, hogy mikor tizennégy évesen megkérdeztem hova felvételizett, legalább öt hónapja nem beszéltünk már bármi komoly témáról. Akkor újra szoros kapcsolatunk volt. Ki gondolta volna, hogy ez ennyire megnehezíti majd az érzéseim?
Mint mondtam, hét éves korom óta a legjobb barátomnak hívom és most itt ülök a székemen, kifejezéstelen arccal és nem tudom eldönteni mit érezzek. Pedig már tizenhét éves leszek, az Isten szerelmére! Tizenhét!
Tudnom kéne magamtól dönteni, de ez nem megy egyáltalán. Sokat forgolódok esténként és már az ágyamat sem tartom kényelmesnek. Fáj. Nagyon.
Kedves Naplóm, a segítségedet kérem! Ezúttal jobban, ming ezelőtt bármikor. Vajon még hívhatom legjobb barátomnak? Azt se tudja mi van velem és már jóideje nem találkoztam vele. Nem, mintha én bármit is tudnék róla. Azt mondtuk jóban, rosszban, de ez egyik sem. Ez semleges. Ha el kellene engednem... Nem lenne nagy dolog. Igaz magamba zuhannék, de nem hiszem, hogy meg tudom ezt már menteni. Nem érzem, hogy ő meg szeretné menteni. Van, hogy ráírok, megnézi, de nem válaszol napokig. Majd írja, hogy "bocs, de épp a haverjaimmal fociztam".

2022. március 29.