𝐂𝐀𝐑𝐍𝐈𝐕𝐀𝐋 𝐎𝐅 𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 (𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 𝐈.)

Első fejezet

"𝐴𝑙𝑙 𝑡ℎ𝑒 𝑣𝑜𝑖𝑐𝑒𝑠 𝑖𝑛 𝑚𝑦 𝑚𝑖𝑛𝑑,
𝐴𝑛𝑑 𝑡ℎ𝑒 𝑡𝑖𝑚𝑒𝑠 𝑡ℎ𝑎𝑡 𝑤𝑒 𝑑𝑒𝑛𝑖𝑒𝑑"

𝑨𝒎𝒂𝒓𝒂𝒏𝒕𝒉𝒆 - 𝑯𝒆𝒍𝒊𝒙

Az élet mindig tartogat meglepetéseket, legyen az örömteli, avagy hordozzon magával keserűséget. Egészen addig természetesnek vesszük mindazt, amink van, mígnem a sors úgy dönt, hogy elveszi tőlünk. Én sem hittem volna, hogy majd végig fogom nézni, ahogy az édesanyám gyakorlatilag két hónap alatt teljesen leépül, eltűnik a korábban rá annyira jellemző ragyogás a szeméből, míg végül a kezemet szorítva eltávozik az élők sorából. Azon a napon a szívem darabokra tört, a lelkem pedig olyan gondolatokkal telt meg, amelyek nem voltak helyesek. Legalábbis így utólag belegondolva már nagyon jól tudom, hogy én hiába éreztem akkor az egyetlen kiútnak, mégsem az lett volna az legjobb megoldás.

Tizenhét évesen anya nélkül maradtam. Azt a személyt veszítettem el, aki a hozzám legközelebb álló személy volt az apám mellett.

A tudat, hogy többé nem láthatom őt, tettlegességre sarkalt. Amíg az apám értesítette az anyám öccsét, addig én bezárkóztam a fürdőszobába, hogy egy borotva segítségével elmeneküljek a kegyetlen igazságtól. Véget akartam vetni az elkeseredettségnek, a gyásznak és a fájdalomnak. Mindennek. Végül csak az apám hangja tartott vissza attól, hogy eldobjam az életemet, ahogy az ajtó túloldaláról lassan lebeszélt a tervemről. Letettem a kád szélére a pengét, kinyitottam a zárat, és magam sem tudom megmondani, meddig, de az egyetlen életben lévő szülőm karjaiban sírtam a szívemet betöltő fájdalomtól.

Akkor jöttem rá, hogy az öngyilkosságnál nincs főpróba. Ha megteszem, akkor visszavonhatatlanul vége mindennek. De nem tettem meg.

Megtanultam azzal élni, hogy úgysem tehettem volna semmit a megmentéséért. Nem az én hibám volt, hiába akartam én azt annak idején elhitetni magammal. Nehéz szívvel, de tovább léptem.

Ha akkor használtam volna azt a borotvapengét, akkor most nem ülnék az autóban, egyenesen a Ridgeford Estate Enterprise felé tartva, hogy kezdetét vegye egy szokásos munkanap.

Beérve az irodába, Shelley jön be hozzám, hogy közölje a mai programot. – Mr. és Mrs. Peterson kilencre jönnek be, vázolni az elképzelésüket. Tíztől lesz konferenciahívásod Annette Flemmingsszel. Azt hiszem, ennyi, ami kiemelten fontos. Ha lesz még valami, szólok róla.

- Rendben van és köszönöm.

Miután Shelley visszamegy az asztala mögé, bekapcsolom a laptopot, és belekezdek a munkába. Tegnap két lakást adtam át, ezekhez készítem el a szerződéseket, melyek holnap kerülnek aláírásra. Kilencre valóban megérkezik a középkorú házaspár, akik születésnapi ajándék gyanánt szeretnének venni egy lakást az unokájuknak. Micsoda nemes gesztus.

Megbeszéljük a részleteket, illetve az időpontokat a házszemlére, utána pedig vár rám néhány telefonhívás. Tíztől elindul a Skype-os megbeszélés, amit szerencsére hamar lezavarok.

Kicsivel később kopognak az ajtómon.

- Szabad! – kiáltom.

- Chloe, lenne még itt valami – lép be Shelley, kezében néhány papírral.

- Gyere, mondd csak!

- Ezekre kéne a szignód – tesz le elém néhány papírt –, illetve most kaptunk egy hívást. Egy bizonyos Mr. Everett volt a vonal túlsó végén. Azt mondta, szeretne itt venni egy lakást, és mindenképpen téged kért. Ma 12.30-kor szeretne veled találkozni – feleli az asszisztensem.