𝐂𝐀𝐑𝐍𝐈𝐕𝐀𝐋 𝐎𝐅 𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 (𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 𝐈.)

Tizenegyedik fejezet

„Holding on to sanity before the darkness cuts me like a knife,
I am suffocating in a world in which I have to die to feel alive"

Epica – The Skeleton Key

- Jó reggelt, Miss Prescott! – néz rajtam végig John, egyenesen a gyűrött selyemkupac közül.

- Magának is jó reggelt, Mr. Everett! – felelem mosolyogva, aztán felhúzom az egyik, majd a másik lábamra is a combig érő harisnyámat.

- Legközelebb azt magadon fogod hagyni. Egy fekete magassarkúval együtt – mutat a csipkés ruhaneműre vággyal telt tekintettel.

- Jött egy üzeneted. Nem néztem meg, kitől, csak hallottam, amikor rezgett a mobilod – felelem egy mosolyt követően.

- Mi van, ha egy másik nőtől? – vonja fel mindkét szemöldökét. Kíváncsi rá, hogy mi lesz a reakcióm.

Ha így szeretnél játszani, akkor hát legyen.

- Bármennyire is fáj ezt bevallani, de ez a dolog – mutatok oda és vissza kettőnk között – emlékezetem szerint nem lett hivatalossá téve, így csupán csak szomorú lennék, ha félrekefélnél valakivel a hátam mögött.

- Szóval nem tettük hivatalossá? – ördögi vigyorral lerántja magáról a takarót, alatta pedig természetesen anyaszült meztelen, és rögtön mellettem terem, hogy magához szorítson. – A tegnap este szerinted mi volt, hm? Szerintem elég nyilvánvaló, hogy nincs szükségem más valakire, csakis kizárólag rád. De ha te ragaszkodsz hozzá – suhan át a szemében egy különös villanás, aztán máris féltérdre ereszkedik előttem, egyik kezemet megfogja, majd felpillant rám. – Chloe Prescott, lennél a barátnőm?

- Hát erre nem számítottam – mondom, aztán rám tör a nevetés. Everett kérdőn vizslatja az arcomat, s széttárja karjait.

- Te most komolyan kinevetsz? Itt térdelek előtted egy szál faszban, te pedig röhögsz rajtam? Most csúnyán megsértettél, Chloe.

- Ugyan! – legyintek egyet továbbra is mosolyogva. – A te kőszívedet nem lehet megsérteni.

- Még hogy kőszív! Még ha azt mondod, hogy a farkam kemény, mint a kő, azt még bóknak is venném, de így? Azt hiszem, ezért el kell, hogy fenekeljelek.

- Azt merészeld... – nézek rá komolyan, és nyomban futásnak eredek. Nem jutok messze, amikor John telefonja csörögni kezd.

- Ó, bassza meg! – kiált fel. – Ez Jax! – a készüléket a kezébe veszi, elhúzza a zöld ikont, és a füléhez tartja. – Igen? Jó, rendben. Egy óra múlva. Küldöm a koordinátákat. Heló.

- Baj van? – kérdezem, amikor befejezi a beszélgetést.

- Szerencsére még nincs, viszont hamarosan találkozni fogsz London legnagyobb szoknyapecérével, szóval ezt most megúszod, de ne hidd, hogy elfelejtem. Inkább menj, és ébreszd fel Tommyt, addig én is rendbe szedem magamat!

Háromnegyed óra múlva már a kocsiban ülünk mindhárman. A kezem a combomon pihen, ott, ahol a tőröm van. Amióta Everett nekem ajándékozta, azóta minden nap felcsatolom, mert fura módon biztonságérzetet nyújt. Természetesen Johnnál van legalább egy pisztoly, de őt ismerve akad még elrejtve egy-kettő a kocsiban. A Camaro igazi fegyverraktár lett, de tényleg.

Tommy kíváncsian fürkészi az arcunkat; hol rám, hol Everettre néz. Az egy dolog, hogy gyerek, de nem hülye, és a tegnapiból kiindulva van már fogalma a felnőttek egyik kedvenc elfoglaltságáról. Tehát van egy sanda gyanúm, hogy tudja, miféle kapcsolatban állok a nagybátyjával.