𝐂𝐀𝐑𝐍𝐈𝐕𝐀𝐋 𝐎𝐅 𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 (𝐌𝐀𝐃𝐍𝐄𝐒𝐒 𝐈.)

Kilencedik fejezet

"A character changed by the currents of life."

ReVamp - Amendatory

Amikor leállítja a kocsi motorját, John rögvest rám pillant, és sajnos tudom, hogy miért. Elég néhány szempillantás, hogy felismerjem a helyet. Néhány napja még itt voltam, aztán a félelemtől remegve hagytam el ezt a nagyon is ismerős környéket.

Az a rohadt üzenet!

- Miért ide jöttünk? – kérdezem kétségbeesetten.

Itt akármi történt, annak sosem volt jó vége. Rám nézve legalábbis egyáltalán nem. Szerintem teljesen érthető, miért parázok ennyire. Végül is nekem, tizenhét éves tudatlan kislánynak kellett végig néznem egy férfi halálát, aztán egy másiknak meg bekötni a vérző lábát. Ugyan, semmi nyomás Chloe!

- Ez a terület az, ahol nem jár senki, így csak ide hozhattuk. Nem akartalak felzaklatni, csak tudod, nem igazán hagytál más választást nekem.

- Szóval ez az én hibám? – húzom fel a szemöldökömet. Ez a beszélgetés kezd olyan fordulatot venni, amit nagyon nem díjazok. – Az én hibám, hogy neked pont akkor kellett lövöldöznöd, amikor én erre jöttem? Ezt erősen kétlem, már ne is haragudj.

- Nem úgy értettem! – nyúl a kezeim után, aztán a sajátjával gyengéden megfogja. – Figyelj, én elhiszem, hogy nem igazán jó emlékeid vannak erről a sikátorról, ahogy nekem sem. Viszont azóta eltelt hét év, felnőtt emberek vagyunk. Azt gondoltam, meg tudunk birkózni a szituációval. Végtére is, te ma lőttél, de még hogyan.

- Igazad van! – sóhajtok fel, mert be kell látnom, van benne igazság. – Nem gyáváskodhatok életem végéig. Szembe kell néznem vele előbb vagy utóbb.

- Akkor mehetünk?

- Aha.

A sikátor közepén az egyik épület hátsó ajtaja előtt állunk meg. Everett félre tolja az egyik régi, rohadó félben lévő raklapot, és nekem majdnem tátva marad a szám a látványtól. Egy kis, kaputelefonhoz hasonló készüléken ragad meg a pillantásom. John bepötyög rajta néhány számot, az sípol kettőt és kattan a zár. Visszapakol a kis szerkezet elé, kinyitja az ajtót, majd maga elé mutat.

- Te mész elől – rázom meg a fejemet. Az képtelenség, hogy én haladjak elől. Menjen csak ő, én úgysem tudom a járást.

- Ahogy óhajtod – belép, én is utána, ezután pedig behúzza mögöttünk az ajtót.

Sötét van. De olyan az-orromig-sem-látok sötét. Automatikusan nyúlnék a telefonomért, de Everett megragadja a karomat.

- Arra nem lesz szükség – feleli nyugodt hangszínnel. Csak tudnám, hogy a fenébe tud ilyen higgadt maradni. Jó, nyilván azért, mert ő ismeri a helyet, de akkor is ijesztően nyugodt tud lenni.

- Nehogy azt mondd, hogy még a sötétben is látsz! – nevetem el magam, de persze nem gondolom komolyan.

Nem vámpír ő, az istenit!

A szavaimból csöpög a szarkazmus, szóval remélem, hogy értette ő is. Ha meg nem, akkor még nagyobb szarban vagyok, mint hittem.

- Képes lennék tájékozódni, hidd el, de nem erre gondoltam – válaszolja, én pedig leesett állal hallgatom. Még jó, hogy nem látja az arcomat. Az ciki lenne. Újabb kattanást hallok és fényárba borul a folyosó. Á, szóval a villanyra célzott. Reméltem is, hogy nem akarja keresztülharapni a torkomat. Bár, a történtek fényében már azon sem lepődnék meg.