Mielőtt megismertelek ~ Lando Norris

Angyalom

Sziasztok! Elég nehezen született meg a fejezet, többször átírtam, de megszületett :)

Csak nézem a fiú arcát és várom a válaszát. Egy ideig nem szól semmit, csak közelebb hajol és eltűri a hajam a fülem mögé. A filmekben ennél a jelenetben jön a romantikus csókolózás, érzelmek megvallása, de ebben azért nem reménykedek, mert nem tudnék mit mondani arra, ha szerelmet vallana.

- Mikor akkor este megláttalak annak a pasinak a karjaiban, átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha az én egyik húgommal történne ez és egy idióta barom nem vigyázna rá. Hibásnak éreztem magam a történtekkel kapcsolatban és bár tudom, hogy most semmi baj nem érhet, szeretném bepótolni azt, amit tegnap elmulasztottam.

- Miből gondolod, hogy tegnap veled aludtam volna? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Nem erre gondolok, hanem a veled együtt töltött időre – mosolyodik el, majd magához ölel. Mivel eléggé kényelmetlen ez az ölelés, így eldől az ágyon, aminek a következménye, hogy jól bevágjuk a fejünket. Nevetve fogjuk a fejünket.

- Meg akarsz ölni, Norris? – nevetek fel fájdalmasan.

- Nem, nyugi – ölel magához ismét. Kényelmesen elhelyezkedünk az ágyon, a takaróval betakar bennünket és csak élvezzük a pillanatot. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem tudom, hol kezdjem, közben pedig úgy érzem, szavak nélkül ténylegesen most vagyunk egymáshoz a legközelebb.

- Carlossal sikerült megbeszélni a dolgokat?

- Igen. A pofonod után nem mert, nem komolyan venni – nevet fel halkan. – De komolyra fordítva, jól esett végre, hogy tényleges érdeklődéssel hallgatta meg a mondandómat.

Kicsit irigykedek a spanyol srácra, mert ő tudja, mi nyomja Lando lelkét, míg én csak a sötétben próbálok tapogatózni és nem tudom, meddig mehetek el, tekintve, hogy nem is tudom mi ez a kapcsolat köztünk. Barátok lennénk? A magunk csipkelődő módján biztosan, hiszen akarva akaratlanul segítünk a másiknak.

- Szabad tudni miről beszélgettetek? – kockáztatom meg inkább a kérdést és meglátjuk, mennyire enged be a bizalmába. Hangosan felsóhajt és érzem, hogy kicsit megfeszülnek az izmai, majd a hátamat kezdi simogatni, de valószínű a saját megnyugtatása érdekében.

- Elkezdtem szorongani. Minden verseny előtt azt éreztem, hogy a gyomrom dió nagyságúra szűkült. Állandó hasmenés, nem bírtam tartani a diétámat, alig ment le pár falat, mert féltem, hogy minden visszajön, így csökkent a teljesítőképességem, ami miatt veszélybe került az egész szerződésem.

Ledöbbenek, hogy ilyen szinten bajba került a démonjai miatt. Az én problémám fele ennyire se volt súlyos, nekem nem forgott veszélyben az egész karrierem. Ebben a pár napban nem igazán figyeltem az étkezését, hogy mennyi maradt a tányéron, de ilyenkor csinálják azt, hogy elkenik a tányérukon az ételeket, hogy úgy tűnjön ettek. Nem hittem, hogy ilyen probléma nyomja a lelkét. Felülök az ágyon és muszáj vagyok a szemébe nézni. Fáradtság, őszinteség és szomorúság az, amit látok benne.

- Én ezeket nem tudtam – nézek rá.

- Honnan tudtad volna Sophia? Te vagy a második ember, akinek ezeket elmondom – sóhajt fel ismét. – Te vagy az én védőangyalom, emlékszel?

- Ez igaz – hajtom le a fejem és szívem szerint azt mondanám, hogy nagyon szeretnék akár több is lenni. – Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál és tudd, hogy én továbbra is itt leszek neked, bármikor, ha szükséged lesz valakire.