Soha többé magány [SZÜNETEL]

10. rész

A suliban igyekeztem rá se nézni Dazaira. Órákon persze nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy mögöttem ül, de majd idővel megszokom. Ebédszünetben is Tachiharáékkal lógtam és ők legalább kiverték a fejemből a múmiát. Délután viszont már nem tudtam tovább elkerülni.

Miután összepakoltam, a kihalt folyosón indultam kifelé a suliból. A biztonság kedvéért megvártam, hogy Dazai is elhagyja a termet és csak utána kezdtem pakolni. Mikor kiléptem a kapun, azon gondolkodtam, hogy jó ideje nem jártam az edzőteremben, de abban a pillanatban meg is torpantam. A múmia állt velem szemben úgy öt méterrel távolabb, de a szemei kitartóan az enyéimbe fúródtak. Éreztem, ahogy megrándul az arcom az idegességtől. Ez az egész "úgy teszek mintha nem is ismerném Dazait" dolog nevetségesnek tűnt, de egyszerűen fogalmam sem volt, mi mást tegyek.

-Chuuya-szólalt meg a kötszeres alig hallhatóan. Rögtön elkaptam a fejem, majd megigazítottam a táskám a vállamon és szó nélkül kikerültem, egyenesen hazafelé véve az irányt.

-Chuuya, megbántottalak valamivel?-szólt utánam teljesen ártatlan hangon, mire én elkomorodtam. Nem, én foglak megbántani. Vissza se néztem.

Mikor beléptem az ajtónkon, nem találtam otthon Nee-sant, aminek kifejezetten örültem. Semmi kedvem nem volt eljátszani előtte, hogy minden rendben. Felmentem a szobámba és levágtam magam az ágyamra. A tanulás szóba sem jöhetett, az egészet leszartam. Helyette a plafont nézve gondolkodtam.

Pár perc után felugrottam, átöltöztem és kiléptem a házunkból. Az edzőterembe akartam menni, de rájöttem, hogy ahhoz sincs kedvem. Így inkább sétáltam és újra a gondolataimba merültem. Az utcánkban ritkán jártak emberek, egyszer-egyszer elsuhant mellettem egy biciklis, vagy láttam ahogy egy macska lépdel a kerítéseken, de ezen kívül semmi mozgás.

Csakis Dazaion járt az eszem. Az első naptól kezdve ki nem állhattam, aztán mégis valahogy barátfélék lettünk, de ettől még nem értettem meg sokkal jobban és nem idegesített fel kevésbé. Az egész egy körhinta. Csak körbe körbe megyünk, de nem jutunk se előre, se hátra. Összeveszünk, kibékülünk, megint veszekszünk. Mint valami ízléstelen vígjáték. És én még azt hittem, új életet kezdhetek ebben a suliban. Valahogy sikerült legyőznöm a gátlásaimat és úgy ahogy szocializálódnom. Akár helyre is jöhetett volna minden, ha nem jön be a képbe ez a múmia!

Idegesen lépteltem, minden második kavicsba belerúgva és legszívesebben felordítottam volna, de ehelyett csak egy halk morgást hallattam a néptelen utcán.

Azt sem tudtam eldönteni, pontosan mit akarok, vagy mi a bajom. Belefáradtam a próbálkozásba, hogy helyrehozzam az életem. Legszívesebben mindenkit eltaszítottam volna magamtól és azt kívántam, mindenki menjen a fenébe a bonyolultságával együtt. Mégis amikor meghallottam Dazai hangját ahogy utánam szólt, úgy éreztem, cserben hagyom. Hogy esetleg számít rám. Ugyan, mégis ki számítana pont rám? Soha senkinek nem voltam fontos.

*

Másnap szintén igyekeztem elkerülni őt, ami egy fokkal nehezebben ment, mint előző nap. Amikor csak felé néztem, mindig vidáman csevegett Atsushival, a pápaszemessel, vagy másokkal. Viszont amikor egyedül ült a padon az ebédszünetben, olyan gyászos arckifejezést láttam rajta, hogy egyszerűen nem tudtam nem sajnálni.

-Úgy látom, még mindig szükség van itt rám-csatlakozott hozzám Ranpo, én pedig majdnem felugrottam a döbbenettől. Miközben leült mellém, felbontott egy tábla csokoládét és majszolni kezdte. Furán néztem rá, aztán feldolgoztam, mit mondott és mire értette.

-Miért lenne szükségem? Úgy beszélsz, mint valami védőszent, vagy mit tudom én-vágtam rá türelmetlenül.

-Ha te mondod-vigyorgott a szemüveges, majd harapott még egyet, én pedig reméltem, hogy befogja, ha már látszólag nem akart elmenni. Semmi kedvem nem volt az üres hegyibeszédeit hallgatni Dazairól-Én csak segíteni akartam-vont vállat-Mert láttam, hogy örlődsz-nézett fel rám kacsintva, amire értetlen fintorral feleltem. Valamiért emlékeztetett egy bizonyos múmiára, csak még gyerekesebb kiadásban.