Soha többé magány [SZÜNETEL]

9. rész

Ahogy a félhomályban úszó parkhoz értem, körbenéztem, s meg is pillantottam a múmiát egy fához támaszkodva.

- Oi, Chuuya!-intett felém, miután a lámpafénybe lépett. Komoly arccal közelebb mentem hozzá-Gyere, üljünk le-mutatott egy pad felé, én pedig követtem. Egyáltalán nem tűnt haragosnak, sőt, inkább vidámnak. Bár azt már megfigyeltem, hogy Dazainál nem lehet tudni, melyik mosolya őszinte és melyik nem.

A padra ülve kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Biztos, hogy meg akarok nyílni előtte? Gondoltam, már nincs visszaút. Csak túlélek mégegy árulást.

Végül vettem egy mély lélegzetet és a földet nézve nehézkesen elkezdtem a monológom.

- Tudom, hogy keveset mondok magamról és látom, hogy ez...fáj neked, de...-Egyáltalán nem voltam otthonos az ilyen érzelgős beszélgetésekben-Általánosban szereztem egy pár barátot...legalábbis azt hittem, hogy azok. Állandóan együtt voltunk, mindent megosztottam velük, de én nem tudtam róluk szinte semmit és ez fel se tűnt. Mikor megtudtak rólam...dolgokat, ellenem fordultak. Onnantól kezdve mindenki ujjal mutogatott rám és szinte minden héten verekedésbe kerültem... Pokollá tették azokat az éveket-meséltem az emlékektől elkomorodva. Még mindig láttam magam előtt az egészet, és hát nem volt kellemes élmény felidézni.

Lassan Dazai felé fordultam, idegesen várva a reakcióját. Pár pillanatig úgy éreztem, nem kellett volna mindezt elmondanom és csak ki fog röhögni. Végül csak a szemembe nézett.

- Én soha nem tudnék ártani neked-mondta egyszerűen, mire elkerekedtek a szemeim-Bizonyára nehéz megbíznod az emberekben és teljesen megértem. Örülök, hogy ezt elmondtad. Nem is tudod, mennyit jelent-Olyan kedvesen és azt hiszem ezúttal őszintén mosolygott rám, hogy el kellett kapnom a tekintetem. Komolyan megkönnyebbültem, de azért egy apró hang a fejemben azt hajtogatta, hogy nem kéne még több emberben megbíznom. Természetesen nem hallgattam rá.

- Remek-motyogtam, de éreztem, hogy talán többet kellene mondanom. Bár meglepő módon azt hiszem Dazainak ezúttal csak ennyi kellett a megbékéléshez-Nekem most mennem kell, úgyhogy...-álltam föl, de a kötszeres megragadta a csuklóm. Kérdőn néztem vissza rá. Azt hittem, lezártuk a beszélgetést.

- Hová sietsz?-mosolygott rám-Végre beavattál az életed egy részébe és most elmennél?

- Holnap is tudunk beszélgetni-ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül. Mégis mit akar még?

- De az nem olyan-makacskodott gyerekesen. Még mindig nem értettem, de nem akartam újra összeveszni, így visszaültem, de a múmia nem engedte el a csuklóm. Helyette gyengéden megfogta a kezem és nézegetni kezdte.

- Dazai-szóltam neki furán, ugyanis nem tudtam, mi olyan érdekes a kezemen-Hé, hagyd abba! Mi a fene bajod van neked?!-kaptam el a karom idegesen. Komolyan kezdtem félni ettől az idiótától.

- Semmi-felelte csendesen, talán egy kicsit csalódottam. Nem tudtam megérteni a reakcióját-Ne haragudj. De melletted nem bírok magammal-nézett fel rám komolyan, miközben a tenyereire támaszkodva közelebb hajolt hozzám. Éreztem ahogy felmelegszik az arcom és próbáltam elhátrálni, de a pad korlátja megakadályozott.

- Hé, mit művelsz?! Ez a személyes terem, te barom!-kiáltottam rá kétségbeesetten, miközben ijedten néztem a kezeire, melyek a csípőm mellett nehezedtek a padra. Dazai mozdulatlanná dermedt, szemei csillogtak a félhomályban ahogy rám nézett. A szívem mintegy vészkiáltásként dübörgött hevesen mozgó mellkasomban. Túl közel van.
A kötszeres barna íriszeit az enyémbe fúrta, mintha belém akarna látni. Azt sem tudtam, mi történik velem, vagy mégis mi a franc ez az érzés, ami hirtelen úrrá lett rajtam.