Soha többé magány [SZÜNETEL]

2. rész

Másnap reggel ahogy beléptem a terembe, Tachihara egy ökölpacsival köszöntött. Nagyban beszélgettünk, meg poénkodtunk, mikor éreztem, hogy valaki leveszi rólam a kalapom. Először csak szimplán meglepődtem, de aztán eluralkodott rajtam az életuntság. Miért kell korán reggel csesztetni?

Gyilkos tekintettel fordultam meg, pontosan tudva, hogy ki volt az. Dazai már rohant is a terem másik végébe a fejfedőmmel, folytatva a tegnapi idióta játszadozását. Egyből utána rohantam és próbáltam visszaszerezni a tulajdonom. Kevés sikerrel.

-Azonnal add vissza, vagy szétverem a képed!-fenyegetőztem

-Jaj, milyen hirtelen haragú valaki. Mondd csak, Chuuya-kun, nincs humorérzéked?-vigyorgott kajánul. Iszonyúan felcseszett a hülye feje!

Esélytelenül próbálkoztam, ő meg csak vigyorgott. Nyilván a magassága előnyt jelentett.

Egyre fokozódott az idegességem, végül eldurrant az agyam.

-Na tudod, kivel szórakozz!-kiáltottam rá dühösen

A lábam magától lendült és csak akkor eszméltem fel, mikor Dazai hátra tántorodott, majd a földre esve szorongatta a hasát.

Rémülten ébredtem rá, hogy mit tettem, mikor a kötszeres kifejezéstelen arccal felnézett rám. Hirtelen mindenki elhallgatott és felénk fordult. Ijedten néztem körbe. Általános óta nem verekedtem és Nee-san megígértette velem, hogy soha többé ne csináljam. Ettől a gondolattól bűntudatom támadt. Csak imádkozni tudtam, hogy senki ne köpjön be.

Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam: Dazai elmosolyodott.

-Hűha, nagyon erős vagy-nézett rám elismerően, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem vissza rá. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy fájt volna neki, de én biztosra vettem, hogy megérezte a rúgásom. Fel is tápászkodott, majd a helyére ült, mintha mi sem történt volna. Mindenki követte a szemével, de őt ez látszólag nem zavarta.

Ekkor megszólalt a csengő, s én gyorsan a helyemre siettem. Ez után lassan mindenki beült a padjába.

Ahogy ültem és néztem magam elé, hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. Rengeteg mindent éreztem egyszerre. Félelmet amiatt, hogy nehogy kitudódjon a dolog, mert akkor végem. Bűntudatot amiatt, hogy csalódást okoznék Nee-sannak. Egy pillanatra még meg is bántam, amit tettem, de aztán eszembe jutott, hogy a múmia igenis megérdemelte! Kellett neki játszadoznia velem, hát most megtanulja, hogy kivel ne kezdjen!

Az osztályfőnök belépett, mi pedig felálltunk. Köszönés után leültünk, Fukuzawa-sensei pedig gyanakodva körbenézett. Önkéntelenül is lesütöttem a szemem. Az a pár másodpercnyi csend óráknak tűnt. Mintha pontosan átlátott volna mindent, ami ebben a teremben történt, anélkül, hogy jelen lett volna. Végül a tanár nem tett megjegyzést, csak elkezdte az órát.

A szünetet jelző csengő szinte megváltásként jött. Amint kilépett a tanár a folyosóra, az osztály egy része csoportba verődve sustorgott, miközben gyakran felém pillantottak. Ennyit a jó első benyomásról... Már második nap balhéba keveredtem.

Végül nem bírtam tovább elviselni a tekinteteket, így felálltam, zsebre vágtam a kezem és az ajtó felé indultam. Ahogy Dazai padjához értem, egy pillanatra megtorpantam. A kötszeres arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Csak ült és bambult maga elé. Éreztem, hogy mondanom kellene valamit, végül mégsem tettem. Csak elhaladtam mellette és lementem az udvarra.

Ahogy egyedül lógattam a lábam az egyik padon, rossz érzés fogott el.

Bocsánatot kellene kérnem...