Soha többé magány [SZÜNETEL]

12. rész

Nem volt könnyű elhatározni, hogy elfogadom az érzéseim, és ezt Dazaijal is közlöm, megvalósítani pedig még nehezebbnek tűnt. Úgy döntöttem, megér egy próbát, ráadásul ha nem működik, talán még mindig maradhatunk barátok. Ha pedig kiderül, hogy ő is csak ki akart használni, bármikor válthatok sulit. ...Mert az megoldás, mi?

Mindenesetre erre még nem akartam gondolni. Egyelőre inkább azon agyaltam, hogy Dazai hogyan fog hozzáállni ehhez az egészhez. Ráadásul rögtön elfintorodtam, ha arra gondoltam, hogy majd állandóan randizgatni akar és hogy le se fog szakadni rólam. Mondjuk, ha ez történne, egyszerűen tarkón vágom, attól majd észhez tér. Ez a gondolat adott némi magabiztosságot.

Mégis ahogy közeledtem az osztályteremhez, egyre lassabbra vettem a tempóm. Egy pillanatra megálltam, hogy erőt vegyek magamon, majd beléptem. Körbe néztem, de a kötszerest nem láttam sehol. Talán csak késik.

De nem késett. Nem jelent meg egyáltalán, én meg egyre idegesebb lettem. Mondjuk az előző ilyen esetből kiindulva valószínűnek tartottam, hogy megint csak lóg. De azért az agyam sarkában ott bujkált egy zavaró gondolat. Mi van, ha megint bántotta magát? De miért tenné? A bálon olyan boldognak tűnt.

A hazautat végigstresszeltem, majd szinte berontottam a házba és előkaptam a mobilom. Nee-san még nem ért haza, úgyhogy a nappaliban nyugodtan tudtam telefonálni. Mielőtt azonban a hívás gombra nyomtam volna, kételyeim támadtak. Mi van, ha csak szórakozik és amint meghallja, hogy aggódtam érte, megint elkezd cukkolni ezzel? Nem, a bálon történtek után csak nem tenné... Bár nála nem lehet tudni.

Lehunyt szemmel mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőm, hogy lenyugodjak.

Összegyűjtöttem minden bátorságom, majd tárcsáztam Dazai számát. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem készültem fel rá, hogy halljam a hangját. E felismerés hatására tágra nyílt szemmel, stresszesen vártam, hogy felvegye. De nem vette fel. Összeráncolt szemöldökkel néztem a képernyőt, majd megpróbáltam újra. És újra, és újra és ez így ment vagy fél óráig.

Ekkor már komolyan aggódni kezdtem. A kezemet tördelve járkáltam fel-alá, mikor Nee-san hazaért.

-Megjöttem!-lépett be vidáman, majd meg is torpant, arckifejezése komolyra váltott-Minden rendben, Chuuya?-kérdezte aggódva, majd letette a csomagjait és közelebb lépett hozzám. Ekkor éreztem magam igazán szánalmasnak. Nem kéne ennyire nagy ügyet csinálnom abból, hogy a kötszeres egyetlen napot kihagyott. Elvégre nem kötelessége értesíteni minden mozdulatáról, vagy ilyesmi.

-Dazai nem jött suliba és nem veszi fel, pedig már vagy százszor hívtam-feleltem idegesen. Nee-san halványan elmosolyodott, miközben megragadta mindkét kezem és anyai gondoskodással a szemembe nézett.

-Tudom, hogy aggódsz érte, de rengeteg oka lehet annak, hogy nem veszi fel a telefont. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Esetleg ha holnap sem megy be, próbáld meg megint felhívni. Biztos vagyok benne, hogy amint tud, válaszolni fog neked-mosolygott meggyőzően, én pedig egy kicsivel nyugodtabb lettem.

-Most...azt hiszem, felmegyek tanulni-motyogtam, majd kibontakoztam a kézfogásból és felsiettem a szobámba.

Hamar megírtam a házikat, egyedül a matek jelentett gondot, de mivel egy idő után annyira felidegesítettek az egyenletek, hogy már ordítottam a füzetemmel, úgy döntöttem, ott hagyom. Nem volt mivel eltöltenem az időt, úgyhogy felhívtam Tachiharát, hogy nincs-e kedve eljönni az edzőterembe. Örömmel beleegyezett, úgyhogy megvolt a programom estig.

Úton az edzőterembe mindenféléről beszélgettünk, a haverom elmesélte, hogy mióta a bálon összejött Ginnel, folyamatosan együtt vannak és hogy mennyire "baró", hogy van barátnője. Ez a téma engem különösebben nem izgatott, de azért udvariasan bólogattam a megfelelő helyen és igyekeztem legalább úgy tenni, mint aki lelkesedik.