Soha többé magány [SZÜNETEL]

11. rész

Lefagyva ültem ott, de már készültem rá, hogy közbeavatkozzak, ha kell. Egy komplett fegyver van annál a kislánynál!!

-Ezt meg hol találtad?-kérdezte a kötszeres nyugodt, de olyan szigorú hangon, hogy én is beleremegtem.

-A szobádban-felelte ártatlanul Elise-chan.

Dazai felém fordult, a tekintetében bizonytalanságot láttam, talán egy kis segélykérést. Én azonban csak egy összezavarodott arckifejezéssel tudtam neki felelni. Mégis mi történik, ha véletlenül elsül?! Keveredtem már balhékba ahol előkerült egy-egy kés, vagy svájci bicska, de egy pisztoly...az egészen más tészta.

-Menj és rajzolj valamit apának, rendben?-fordult vissza Dazai a lányka felé, aki mosolyogva bólintott, majd ugrándozva visszament az emeletre. Utánanézve arra gondoltam, mi rejtőzhet még az emeleten, amit a kötszeres nem mutat meg nekem. Ne légy paranoiás! Simán lehet, hogy a suliban valamelyik szülő rendőr és ahogy az igazgató úrhoz jött látogatóba, itt felejtette. Nem, ezt én magam sem hittem el. Akkor hogyan került volna a múmia szobájába?

Dazai letette a pisztolyt a dohányzó asztalra, ami koppant az üvegen, majd a kötszeres lehuppant mellém és a térdén könyökölve kezével megtámasztotta a fejét. Úgy tűnt, teljesen kiakadt és én sem éreztem magam valami fényesen.

-Megkérdezzem, mi ez az egész?-szólaltam meg óvatosan-Semmi bajom a fegyverekkel. Imádom a fegyvereket, de...mondd, hogy van rá engedélyetek-tettem hozzá halkan.

Dazai lassan megrázta a fejét.

-Basszus-sziszegtem miközben hátra dőltem és a hajamba túrtam-Ugye nem kerültél bajba?-néztem rá, mire ő felém fordult

-Aggódnál értem?-mosolyodott el, szemei azonban még mindig bizonytalanságot tükröztek

-Komolyan kérdezem.

-Nem, nem kerültem bajba. De bármennyire szeretnék, erről...nem beszélhetek-felelte bizonytalanul.

Láttam a szemében, hogy el akar mondani valamit, de nem teheti. Már biztos voltam benne, hogy mindent elmondana nekem, de ezt az egyet nem lehet. Nem is kérdezősködtem, csak féltettem. Komolyan remélem, hogy nem kerül bajba ez a szerencsétlen...

-Dazai. Ha nem mondhatod el, akkor nem kell. Én akkor is melletted állok-motyogtam zavartan.

-Ó, Chuu-ölelt magához szorosan, én pedig fél kézzel óvatosan átkaroltam-Nélküled már nem is élnék.

-Eszedbe se jusson ilyesmi!-morogtam a vállába mire ő csak megsimította a fejem.

Hirtelen fel sem fogtam, milyen közel vagyunk. Igaz, egyszer már megöleltem, de...ez valahogy más volt. Szinte fájt ahogy a mellkasomban hevesen dobogott a szívem, úgyhogy el is húzódtam. Azt sem akartam, hogy Dazai túlságosan reménykedni kezdjen. Még mindig furdallt a lelkiismeret amiért nem hoztam föl neki a témát. Viszont ha mégis kiderül, hogy tévedtem, csak saját magamból csinálok bolondot. Mindkettőnknek jobb, ha csak hagyom, hogy elmúljon ez az érzés.

-Tényleg mennem kell. Sok sikert a továbbiakban. És könyörgöm, ne hagyd hogy az a valami mégegyszer Elise-chan kezébe kerüljön-intettem fejemmel a pisztoly felé, mire Dazai halványan elmosolyodott.

Mindketten felálltunk, a kötszeres pedig kikísért engem a kapuig.

-Holnap találkozunk, Chuu-mosolygott rám édesen.

-Ne szólíts így!-ráztam a fejem túlságosan fáradtan a nap eseményeitől ahhoz, hogy kiabáljak

-Ez már így marad-tárta szét a karját, majd intett és visszament a házba. Még utána néztem, majd lassan elszakítottam a tekintetem a háztól és hazaindultam. Tévedtem. Nem fog elmúlni.