Soha többé magány [SZÜNETEL]

7. rész

Amint befejeztük nevelőnőmmel a pakolást, felmentem a szobámba, és az asztalomra dobtam Shakespeare művét. Leültem az ágyamra, de az a rohadt könyv mintha ordított volna, hogy olvassak bele. Pár másodpercig csak bámultam, végül ő nyert, ugyanis megragadtam és fellapoztam. Először unalmasnak tűnt, de végül szinte le sem tudtam tenni. Soha nem érdekeltek különösebben a könyvek, ez viszont meg kell hagyni, nem rossz. De mégis miért érdekel engem ez a romantikus nyáladzás?!

*

A könyvet nem akartam magammal vinni a suliba, de végül csak elrejtettem a táskámba másnap reggel.

Ahogy beléptem a terembe, leültem a helyemre és valamiért alig tudtam egy helyben maradni. Szinte másodpercenként néztem az ajtó felé, mintha vártam volna valakire. Ugyan, mégis kire?

Hirtelen belépett rajta Dazai, mire a pulzusom az egekbe szökött. Öntudatlanul követtem a tekintetemmel, ő viszont észre sem vett, csak odasétált a pápaszemeshez és beszélgetni kezdett vele.

Dühösen visszafordultam a padomhoz, de akaratlanul is állandóan feléjük néztem. Végül szüntelenül csak rájuk tudtam figyelni.

Bambulásomból a fekete hajú, szemüveges csávó zökkentett ki, aki felült a padomra, kezében egy zacskó csipsszel. Mégis mit képzel hogy csak így felül a padomra?!

-Menj oda hozzá-mondta minden bevezetés nélkül.

-Mi?-néztem fel rá

-Menj oda és beszélgess vele-ismételte fejével a múmia felé bökve.

-Ugyan minek?-kérdeztem flegmán. Egyáltalán nem tetszett, hogy ez a pápaszemes itt osztja az észt.

-Mert vágysz a társaságára-jelentette ki, miután bekapott egy darab csipszet, én pedig bizonytalan arccal elfordultam. Nem vágyom én semmire! Főleg nem arra, hogy olyan furán érezzem magam mellette.

-Nem, dehogy!-fontam össze a karom

-Te tudod. Csak annyit mondok-ugrott le a padról-, hogy ha nem teszel semmit, soha nem leszel boldog-mondta, majd elsétált. Leszámítva, hogy a csávót teljesen furának tartottam, elgondolkodtattak a szavai. Tényleg Dazai kellene ahhoz, hogy boldog legyek? De hát különösebben nem vagyok boldogtalan...

*

Egész délelőtt nem szólt hozzám az a múmia. Mintha tegnap nem ő akaszkodott volna rám!

Az ebédszünetben is csak őt szuggeráltam, de semmi.

-Lám, lám, a kalapos szépfiú-lépett oda hozzám vigyorogva az előbbi szemüveges.

-Szétverjelek?!-kérdeztem vissza automatikusan.

-Nem fogsz-felelte öntelten.

-Ilyen biztos vagy benne?-vontam fel a szemöldököm

-Van érzékem az ilyesmihez. Már találkoztunk korábban, de nem mutatkoztam be rendesen. A nevem Edogawa Ranpo, leendő világhírű detektív-mosolygott magabiztosan.

-Nakahara Chuuya-mutatkoztam be. Komoly tervei vannak a csávónak...

A tekintetem másfelé vándorolt, méghozzá egy bizonyos kötszeres irányába. Éppen a szőke pápaszemes fojtogatta, amit ő láthatóan nagyon élvezett. Mazochista...

-Látom, nem fogadtad meg a tanácsom-sóhajtott Ranpo.

-Az agyamra megy. Egyszerűen nem tudom megfejteni...-morogtam a fejemet csóválva, de továbbra is Dazait néztem. Fogalmam sem volt, miért nyíltam meg a szemüveges előtt, csak úgy kijött-Ha csak megpróbálom, belefájdul a fejem.