Soha többé magány [SZÜNETEL]

3. rész

Másnap ébredéskor a gyűlöletem Dazai iránt már csak emléknek tűnt és az is megfordult a fejemben, hogy mégis kibékülök vele. Azonban mikor újra átgondoltam a történteket, újra fellángolt bennem a harag.

Mikor lementem a lépcsőn, Nee-san még komótosan készülődött, ami ritka, úgyhogy rá is kérdeztem. Azt mondta, elmarad a reggeli órája az egyik tanítványával. Ó, nem is említettem, hogy jelenleg magán illemtanár. Csodálkoztam is először, hogy manapság még létezik ilyen.

-Végül hogy döntöttél?-kérdezte a semmiből, miközben a táskájába pakolgatott.

-Ömm...miről?-ráncoltam a szemöldököm, merthogy így reggel még nem kapcsolt annyira az agyam.

-Mit fogsz kezdeni Dazai-kunnal?

Feltűnt, hogy mostanában Nee-san nagyon rászállt a múmiára. Legalábbis erre a témára. Nem értem, miért érdekli, mikor láthatja, hogy ki nem állhatom azt a seggfejt!

-Semmit. Lógok Tachiharával, ő pedig...mehet a fenébe-fejeztem be némi töprengés után, ugyanis eredetileg nem ilyen szépen akartam fogalmazni. Nevelőnőm felsóhajtott.

-Hát jó, ahogy gondolod. Legyen szép napod-mosolygott rám, majd felkapta a táskáját és el is ment. Lassan nekem is indulnom kellett, úgyhogy sietve elkészültem.

A suliba menet olyan elmélyülten gondolkodtam, hogy szinte észre sem vettem a körülöttem zajló eseményeket. Így például majdnem nekimentem egy szembe jövő járókelőnek, illetve kis híján elütött egy autó. Na mindegy, épségben beértem a suliba, de mielőtt a terembe léptem volna, elkapott a gyomorgörcs. Talán tényleg beszélnem kéne vele... Nem akarhatom, hogy ez után minden nap ilyen szánalmasan ideges legyek, ha bejövök. Épp elégszer tapasztaltam már ezt. Így agonizáltam, mielőtt átléptem volna a küszöböt, de végül erőt gyűjtöttem és magabiztosan odasétáltam a haveromhoz, egy pillantást sem vetve Dazaira.

Ez azonban nem működött sokáig, mert egyszercsak úgy éreztem, hogy figyelnek, ezért ösztönösen hátrafordultam és a tekintetem találkozott a kötszeresével. Értetlenül néztem rá, ugyanis olyan szemekkel bámult, mint egy elveszett kiskutya. Már majdnem megsajnáltam, de ekkor Tachihara kérdezett valamit, úgyhogy visszatértem a beszélgetésünkhöz.

A padban ülve egész délelőtt éreztem a tarkómon Dazai tekintetét és ettől végig mocorogtam és feszengtem.

Az ebédszünetet az udvaron töltöttem egymagamban, így viszont megint megfordult a fejemben, hogy talán mégiscsak beszélnem kéne vele. Hátha.

Ezt ennyiben hagytam, mikor eljött a tesi óra.
Az öltözőben, ahogy lekaptam magamról az ingemet, hirtelen feszengeni kezdtem. Megint úgy éreztem, hogy valaki figyel és kezdtem azt hinni, hogy üldözési mániám van és megőrültem.

Nem erről volt szó, mert mikor hátra fordultam, Dazait láttam, aki egyenesen engem nézett. Viszont olyan komoly ábrázattal, hogy az már enyhén megijesztett. Ráadásul lepillantott a mellkasomra, majd a tekintetét lejjebb vezette. Hirtelen nagyon kínosan éreztem magam, úgyhogy el kellett fordulnom. Gyorsan magamra öltöttem az egyen-pólót, majd kiviharzottam az öltözőből és a mosdóba mentem. A tükör elé álltam, majd végignéztem magamon. Miért bámult engem? Van rajtam valami?

Nem találtam semmi kifogásolhatót a külsőmön és a csengő is megszólalt, így az udvarra siettem. Valamiért csak arra tudtam gondolni, ahogy Dazai  végigmért az öltözőben, mint egy radar... Nagyon para volt, úgyhogy megfordult a fejemben, hogy inkább óvakodnom kéne tőle, mert lehet, hogy pszichopata. Sőt, biztos.

Az udvarra érve felsorakoztunk (a sor végére kerültem a magasságom miatt), majd a tanár ismertette a feladatot és magunkra hagyott. Kosárba kellett dobnunk egyesével. Hurrá. Mindenki vett magának egy labdát, majd oszlopba rendeződtünk.