HOLDUDVAR ( WOLFSTAR )

MÁSODIK FEJEZET

Gyors léptekkel szelem át a folyosót. Megmondtam nekik, hogy semmi jó nem fog kisülni abból, ha visszavágnak a Mardekárnak. És tessék! Nekem lett igazam, ami már meg sem lep. Folyton mennek a fejük után, mintha ez éltetné őket.

Benyitok a hatalmas kétszárnyú betegszoba ajtaján, és a szemem egyből megakad a jobb oldali első két ágyon, ahol James és Peter fekszik. Sirius sehol.

━ Ha most azzal jössz, hogy te megmondtad, akkor... - kezdene bele James, de felnyög és a szeméhez kap, ahol egy monokli is ékesíti a bőrét.

━ Nem értem, hogy nektek miért kell egyfolytában verekednetek, mint a gyerekeknek! – húzok az ágya mellé egy széket, és hangommal felverem Petert, aki eddig pihenni próbált. Nem néz felém, csak nyűgösen elfordul és a fejére húzza a párnát.

━ Mert meg kellett védenem a becsületünket! – válaszol James felháborodva, mintha nem egy oldalon állnánk.

Kezeimet a térdeimre támasztom és tenyeremmel megmasszírozom az arcomat, miután meglazítom a nyakamban lévő vörös-arany csíkos nyakkendőmet, amibe a Griffendél ház címerét, az oroszlánt is hímezték.

━ Hol van Sirius? – kérdezem pár perc hallgatás után.

Most teljesen biztos, hogy a Mardekárosok ránk fognak szállni.
Annyira önfejűek és meggondolatlanok tudnak lenni!

━ Nem tudom. – feleli James, de látom ahogyan elveszi rólam a tekintetét, amikor felteszem a kérdést. Hazudik.

━ Szólók Lilynek, hogy itt vagy! - kelek végül fel, de elkapja a karomat amire összerezzenek.

━ Ne! Nem akarom hallgatni, hogy ő is megdorgál.

━ Rendben. – húzom ki a kezemet a keze közül. Nem szeretem, ha hozzám érnek. Valahogy belém ivódott ez a dolog gyerekkorom óta. Amióta a vérfarkas Fenrir megharapott és ezzel együtt átkozottá tette az életemet. – De szerintem már így is az egész iskola a kis műsorotokon csámcsog. – jegyzem meg, miközben felkapok az ágya melletti gyümölcskosárból egy piros almát és elindulok az ajtó felé.

━ Két nap és kiengednek! – kiáltja utánam.

A tegnap esti megbeszélésen tudatta a tervét a kis csapatunkkal. Mind a hárman teljesen a várt győzelem mámorába ringatták magukat, amiről én - aki csendben ülve csak hallgatott - tudtam, hogy sosem jön el. Velük is megosztottam észrevételemet, de természetesen ahogy az esetek tömkelegében, most sem vettek komolyan.

━ Csak nem félsz, Remus? – bökött oldalba Sirius, mire csak összefontam magam előtt a kezeimet és elhallgattam. – Ne legyél akkora vészmadár, inkább segíts megleckéztetni őket!

A nagyterembe lépve a hangzavar szinte azonnal megszűnik, s mind a négy hosszú asztalnál ülő diákok felém kapják a fejüket, érdeklődve és kíváncsian figyelnek, mintha én lennék a Tekergők titkainak hordozója. És minden bizonnyal én is vagyok.
Kellemetlen.

Sietős léptekkel ülök le a Griffendél ház asztalához és neki látok az ebédemnek. Mostanra már nem csak a diákok, hanem a tanárok is tudhatnak a történtekről.
Próbálok lenyomni pár kanál levest a torkomon, de valahogy görcsbe rándult gyomorral ez a feladat elég nehéznek bizonyul. Valahol bűntudatom van, hogy nem segítettem nekik, és valahol áldom az eget, hogy volt annyi eszem, hogy elkerüljem a kviddics pályát ma délelőtt.