HOLDUDVAR ( WOLFSTAR )

TIZEDIK FEJEZET

Lassan fektet le az ágyra, miközben puha ajkaival a nyakamat csókolja.
A testem remeg és halk sóhajok szakadnak fel a tokromból. Az ujjai, ahogy hozzáérnek a bőrömhöz libabőrt okoznak. Az izgalom végig cikázik a testemen és a szívem többre vágyik.

A vágy olykor szükség. A szükség pedig a mi oldalunkon áll. Legalábbis a szobája most egész biztosan.

Halkan felmordul, amikor fölém magasodva ízleli meg újra az ajkaimat.

━ Biztos vagy benne? – morogja, ahogy a szemeimbe nézve a beleegyezésemre vár.

━ Amikor először megcsókoltalak... Miért haboztál? – bukik ki hirtelen belőlem a kérdés, aminek következtében az ujjai megdermednek az ingemen.

Először nem néz a szemeimbe, csak nyelve egyet elfordul tőlem és az ágy szélére ül.
A háta finoman emelkedik, majd süllyed. A kérdésem váratlanul érte. Csak azt nem tudom, hogy miért, amikor éppen arra készülünk, hogy... Vagyis lehet, hogy már sokkal inkább csak készültünk.

Felülök és beletúrok a hajamba. Sokáig nem szólal meg. Már majdnem megérinteném a vállát, amikor beszélni kezd:

━ Nem hittem volna, hogy az érzéseim valaha is viszonzásra fognak találni általad.

A szavai vallomások. Elakad a lélegzetem és mégiscsak megérintem a vállát. Azt szeretném, hogy rám nézzen. Ám ő nem teszi. Közelebb húzódom hozzá és a bal kezemmel előre nyúlva megérintem az állát. Az állkapcsa sokkal keskenyebb, mint szokott lenni. Az ujjaimmal finoman magam felé fordítom a fejét, hogy belenézhessek a szürke szemekbe. Megcsillan a tekintete ahogy rám néz. Sirius Black szemei olyanok, mint a sötét éjszaka, amikor elered az eső. És az eső most kimondatlan fájdalmat és szomorúságot tükröz, ahogy a földre csapódva célba ér.

━ Mióta tudod? – kérdezem csendesen továbbra sem szakítva meg a szemkontaktust és az érintésemet.

Nem felel, s azt hiszem ez már önmagában elmond számomra mindent.
Az a sok ugratás, a sok incselkedés és a számomra láthatatlan, mégis szemmel látható jelek... Mind azért volt, mert ő már tudta.
Azóta a nap óta, hogy megismert. Érezte, hogy ami közöttünk van az egyszerűen csak... Más.

Lehetséges egyáltalán ilyesmi?

Úgy meglenni valaki mellett, hogy a szívük már a kezdetektől fogva tud mindent, ám az elméjük csak később ébred rá mindarra, ami pontosan a szemük előtt van.
Akkor, amikor már túl sok időt pazaroltak el feleslegesen.

Valahol a szíve mélyén ő már a legelejétől fogva tudja, hogy mindvégig hozzá tartoztam.

Közelebb hajolok hozzá és a tenyeremet is feljebb csúsztatom, hogy megtartva az arcát az ölébe ülve csókolhassam őt. Az ajkaink lassan forrnak össze. A jobb kezemet becsúsztatom az inge alá. A bőröm a bőréhez simul, a tenyerem szétnyílik a mellkasán. Érzem az ujjaim alatt a bordái között dübörgő heves szívverését.

━ Annyi éve már... - suttogja csendesen, amikor elválunk. A könnyei lassan csordogálnak az arcán.

Annyira gyönyörű. Annyira más. Annyira... tökéletes ez a pillanat a maga fájdalmával együtt.

━ Ha előbb rájövök, most nem tartanánk itt. – jegyzem meg lassan megrázva a fejemet.

━ Eszedbe se jusson magadat hibáztatni! – emeli meg most ő az államat, hogy a szemeibe nézhessek. Érzem az ujjaim alatt az emelkedő és süllyedő mellkasát. Kihúzom a kezemet és mindkettővel a hajába túrok. Azokba a fekete, rakoncátlan, puha tincsekbe, amiknek, mint mindig, most is fenyőillatuk van.