Az idő labirintusa

Második fejezet - Botrányba fulladt születésnap

Írta: _lorena_adler

~~~

Céltudatosan vágtam át a rendőrautók lámpáinak villódzó fényei között, egyik kezemben még mindig az ajándékos szatyor, a másikban pedig Kristen verejtékben úszó tenyere. Több autó is parkolt a ház előtt, ami így kicsit úgy festett, mint egy bűntett helyszíne. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy bűnöző, egy csapdába esett állat, aki menekülni próbál.

A vendégek közül egyedül én maradtam ott, azt hiszem senki sem akart jobban belekeveredni ebbe az ügybe. Ha őszinte akarok lenni, akkor én sem, de nem hagyhattam egyedül a szinte sokkos állapotban lévő szülinapost.

– Még mindig nem tudom elhinni – suttogta alig hallhatóan Kristen, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a szavait nekem címezte, vagy csak magában beszélt. Jobb ötlet nem lévén magamhoz öleltem a vörös hajú lányt, aki újra zokogni kezdett.

– Elnézést – lépett hozzánk az egyik rendőr, és bizalmatlanul végigmért. Rögtön ellenszenvessé vált a szememben a lenéző tekintete és a mélyen ülő vizenyős tekintete miatt.

Kristen kibontakozott az ölelésemből, és könnytől csillogó szemmel a férfira nézett, majd rögtön rám kapta barna tekintetét. Biztatóan rámosolyogtam, bár nem pontosan értettem, hogy mit is vár tőlem.

– Candice Kristen Blyth – nyújtott kezet a rendőrnek, aki meglepetten rázta meg a lány karcsú kézfejét. – Én...  én Aiden barátnője vagyok – a férfi erre nem mondott semmit, így Kristen szavai tompán lengtek a levegőben.

Eközben a többi rendőr is körénk gyűlt, és várakozóan nézték a hármasunkat. Amikor realizálták, hogy sem a velünk szemben álló mogorva rendőr, sem Kristen vagy én nem fogunk megszólalni, egy másik egyenruhás szólalt meg.

– Kristen, be tudnál jönni velünk a rendőrségre, most? Csak... épp pár kérdés erejéig, aztán ígérem, nem zavarunk többet.

– Persze... én... én, persze – nyögte elhalóan Kristen, s mikor befejezte a rendőr hozzám fordult.

– És ön?

– Én, Hazel Brown vagyok – szólaltam meg meglepetten. Ilyenkor mindig irreálisan magas és vékony a hangom, ezért inkább bele se gondolok, hogy mit hallhattak a rendőrök.

– Közeli hozzátartozó, esetleg rokon? – húzta fel a szemöldökét, mintha épp egy gyilkosság elkövetésével gyanúsítana meg.

– Csak egy barát – vonom meg a vállamat.

– Akkor ön most menjen haza, és kérem nyugodjon meg – bólintottam, de gondolatban vágtam egy grimaszt a rendőr tanácsára. Honnan gondolja, hogy nem vagyok nyugodt?

– Sok szerencsét, Kristen – öleltem meg a lányt, majd csöndesen néztem ahogy beszáll az autóba, és a rendőrség elvonul. Lassan távolodtak a kék-piros fénypászmák, amíg már csak miniatűr foltok voltak, valahol az utca végén. Megvártam, amíg befordulnak a sarkon, majd a kezemben tartott ajándékzacskóra néztem.

Cseppnyi gondolkodás után Kristenék házának az ajtajához léptem és letettem a Sweet Home feliratú lábtörlőre a zacskót. Magamban csalódottan konstatáltam, hogy ez az este nagyon nem úgy sikerült, ahogyan azt terveztem. Vagy ahogy azt bármelyikünk is tervezte.

Még egyszer ránéztem a szomorúan üresnek látszó házra – mintha maga az épület is remélte, hogy ma este a sok gyerek talán egy kicsit felpezsdíti unalmas életét –, majd hátat fordítva a történteknek – Kristen, Aiden, szirénák, és villódzó fények –, elindultam haza.