Az idő labirintusa

Nyolcadik fejezet - Emlékek a tükörben

Írta: olvasos_lany

~~~

Ahogy beléptünk a szobába a tekintetem azonnal a tükörre tévedt. Az aljához oda volt téve a szokásos üzenet, de nem ez volt az, ami megragadta a figyelmem.

A tükörben nem magunkat láttam, hanem kavargó színeket. Feketét, barnát, pirosat.

– Ööö... Aiden, talán nem kéne... – kezdtem, de a fiú nem is figyelt rám.

Megbabonázva nézte a színeket, majd az üzenetre pillantott. Felvette, és kihajtogatta a fehér lapot.

– Kíváncsiak vagytok miért vagytok itt? – olvasta fel. – Csak ennyi áll rajta.

Felém fordult, és láttam rajta az izgatottságot.

– Talán most már hazamehetünk!

– Aiden, ennek semmi értelme! Szerinted ha haza akarna engedni minket, akkor miért mondta, hogy megöli Grace -t? Akármi miatt is hozott minket ide a Csuklyás, még nem végzett.

Elég nyugtalanító volt az egész. Semmi kedvem nem volt közelebb menni a tükörhöz.

– Nem tetszik ez nekem – ráztam meg a fejem. – Amikor legutóbb hozzáértem ahhoz a tükörhöz, megállt az idő.

– Igen, így volt – értett egyet a fiú. – De épp ezért az lenne a logikus, ha ugyanígy jutnánk vissza, nem? – nézett rám, teljesen figyelmen kívül hagyva az érvelésemet.

– De azok a foltok... – motyogtam.

– Mi van velük? – vonta fel a szemöldökét Aiden.

– Olyanok mint... Mint a vér – jegyeztem meg, de kimondva sokkal hülyébben hangzott, mint gondoltban.

– Én akkor is átmegyek, ha jössz, ha nem – jelentette ki. – Ha esetleg nem térnék vissza, majd emlékezz arra, mennyire jóképű voltam – tette a szívére a kezét drámaian. – Szeretnél egy búcsúcsókot?

– Aiden! Ez egyáltalán nem vicces! – szóltam rá, de ő már nem nézett rám, hanem a színkavalkád felé nyúlt.

Amikor láttam, hogy eltűnik először a keze, majd az egész karja, ijedtemben felkiáltottam.

– Aiden, mégis mit művelsz?

De mire elhagyták a szavak a számat, a fiú már el is tűnt.

Pár pillanatig meredten néztem magam elé, és igyekeztem kitalálni, hogy most mégis mi a fenét csináljak.

Aztán végül úgy döntöttem, hogy itt lenni egyedül éppen ugyanolyan ijesztő, mint újra átlépni azon a tükrön.

Nagy levegőt vettem, majd a tükörhöz mentem. Először csak az ujjaimmal értem hozzá.

Ahol megérintettem, éreztem, hogy az ujjbegyeim bizseregni kezdenek, úgy, mint amikor az embernek elzsibbad a karja. Aztán ez az érzés egyre tovább terjedt, míg végül már semmimet sem éreztem.

Ez most nem olyan volt, mint az előző utazás.

Olyan volt, mintha zuhannék. Magam körül embereket láttam, felnőtteket, gyerekeket, időseket, de az arcuk elmosódott.

Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

Aztán az egész véget ért. Már nem zuhantam, helyette a földön feküdtem.

Ahogy felnéztem, Aiden-t vettem észre magam mellett. Vártam, hogy mondjon valami aideneset, például, hogy „Mi az Hazel, hiányoztam?"

De nem mondott semmit, nem is nézett rám. Valamit figyelt.