Az idő labirintusa

Hetedik fejezet - Kis pihenő

Írta: just_me201909

~~~

– A fenébe! Ez így nagyon nem lesz jó.

Már percek is elteltek azóta, hogy Aidennel az oldalamon beléptem a tükrök közé, majd rögtön el is vesztettem őt, de akárhogy próbálkoztam, még mindig nem akadtam a nyomára. Vagyis, ez nem igaz. Bármerre is néztem, mindig szembetaláltam magam jó pár sétálgató Aidennel, de azt már nem tudtam megállapítani, melyik is az igazi.

– Aiden, nem állnál meg? Ha te is folyamatosan mozogsz, sosem foglak megtalálni.

A fiú némán tette, amit kértem tőle, és onnantól kezdve némileg szórakozottan kísérte figyelemmel, ahogy megpróbálom megtalálni őt. Én pedig ezt tökéletesen jól láttam, hisz mindenhonnan az ő idegesítően helyes arca és gúnyos mosolya nézett vissza rám.

Teljes összpontosítással láttam neki a feladatnak. Egyesével vizsgáltam meg az Aideneket, és miután mindegyikről megállapítottam, hogy tükörkép, már léptem is a következőre.

– Nem gondolod, hogy ennek így semmi értelme? – hallottam meg a hátam mögül Aiden dühítően derűs hangját.

– Miért, van jobb ötleted? – kérdeztem vissza ingerültebben, mint először akartam.

– Már hogyne lenne? – tettetett sértődöttséget Aiden. – Menjünk ki a stúdióból, és akkor már nem fogjuk látni a tükörképeket!

– És akkor mégis hogy fogjuk megtalálni a Fekete Csuklyás újabb üzenetét, nagyokos?

– Miért, te látsz itt bármit is, ami tovább segíthetne minket?

– Jó, igazad van, nincs itt semmi, mehetünk – adtam be a derekam.

– Akkor most már megmozdulhatok? Csak mert kezdenek elzsibbadni a tagjaim.

– Nem, maradj csak ott! Nélküled is boldogulok – vetettem oda neki már kifelé tartva a tükörképek tengeréből.

– Csak szeretnéd – hallottam gúnyos nevetését. – Kinek az ötlete is volt, hogy elmenjünk innen?

Nem törődtem vele. Egy határozott mozdulattal kilöktem a stúdió ajtaját, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Végre nem kellett a rengeteg egyformán mozgó lányt és fiút figyelnem. Ráadásul friss levegőt is szívhattam. Már amennyire frissnek lehetett nevezni a leállt időben megrekedt szélfuvallatokat.

– Talán nem is vagyok annyira sötét, mint gondoltuk – folytatta a bent elkezdett szövegelését Aiden.

– Tényleg? Akkor nyilván arra is van ötleted, most mit csináljunk, tekintve, hogy a stúdió zsákutca volt.

– Nem tudom, hogy vagy vele, de attól függetlenül, hogy itt nem telik az idő, bejártuk a könyvtárat, voltunk a börtönben, a tükörstúdióban, és szerintem ez egy napra pont elég volt. Én személy szerint most semmi másra nem vágyok, csak egy jó kis pihentető alvásra, hogy aztán újult erővel tudjunk nekiállni a holnapnak.

A döbbenettől elkerekedett szemekkel néztem rá.

– És mi lesz Grace-szel? Hagynád, hogy ez a fekete csuklyás alak megölje? Azt hittem, barátok vagytok!

– Mert barátok is vagyunk. De azzal sem segítünk rajta, ha ész nélkül szaladgálunk össze-vissza a városban – próbált jobb belátásra téríteni. – Viszont, ha most lefekszünk, és alszunk egy keveset, utána frissebb fejjel tudunk nekiállni a megoldás kitalálásának.

Tudtam, hogy valahol igaza van, de ebben a helyzetben képtelen voltam egyetérteni vele. A legjobb barátnőm életéről volt, még szép, hogy nem akartam feláldozni egy kis alvásért cserébe! Csakhogy egy valamiben tényleg igaza volt. Valóban nem boldogultam egyedül. Tehát kénytelen voltam egy kicsit lepihenni, ha meg akartam menteni Grace-t. Persze, ez nem azt jelentette, hogy hajlandó lettem volna mellette maradni, és ezen az sem segített, hogy maximum ő tudott volna megvédeni a közelben garázdálkodó őrült férfitől – és még a mai köztünk elcsattant csók sem. Sőt, az aztán végképp nem! Kicsit... nagyon sikerült vele összezavarnia, és ezt még időm sem volt azóta átgondolni. Még jó, hogy ezek után nem akartam a közvetlen közelében éjszakázni.