Az idő labirintusa

Kilencedik fejezet - A játék elkezdődik

Írta: AthenaGirl77

~~~

Sós könnyek csurogtak végig az arcomon, és a világ elhomályosult körülöttem. Erőtlenül a földre zuhantam, akár egy vásári báb, aminek elvágták a zsinórjait. A testemet rázta a zokogás, a hajam csimbókokban lógott a szemembe.

— Css, Hazel... — hatolt át az engem körülvevő, láthatatlan tejüveg-falon Aiden suttogó hangja.

— Semmi baj. Mostmár vége.

— Ne-nem — nyögtem ki, miközben feltápászkodtam, és ellöktem magamtól a vállamat átkaroló Aident. — Nincs vége, nem érted? Nincs vége! Több mint huszonnégy órája itt rostokolok egy ismeretlen világban, ahol megállt az idő! Ráadásul a nyomok ahelyett, hogy segítettek volna, csak még jobban összekuszáltak mindent!

— Hazel, én is legalább annyira utálom ezt a helyzetet, mint te — igyekezett szelíden lecsillapítani a fiú, de nem járt sikerrel.

— Ó, tényleg? — kérdeztem megpördülve a sarkamon, hogy a szemébe nézhessek. — Na ne mondd! Akkor miért van az, hogy egyfolytában viccelődsz, hülyéskedsz és kétértelmű megjegyzéseket teszel?

— Mi van? — döbbent le totálisan a fiú. — Ezt meg mégis hogy érted?

— Ugyan már, Aiden! — nevettem el magam kínosan, miközben széttártam a karom. — Neked ez az egész nem több egyszerű viccnél! Mást sem csinálsz, csak poénkodsz!

— Hé! — pattant fel Aiden is dühösen. — Ha jól emlékszem, jó néhányban te is partner voltál! Ne játszd meg az ártatlan jókislányt, Hazel, nem állj jól neked.

Egy pillanatra lefagytam, a kezeim ökölbe szorultak a hirtelen felgyülemlett indulattól. Sikeresen visszanyeltem az első, nem túl kedves megjegyzésemet.

— Annyit már biztosan mondhatok: hatalmas idióta voltam — motyogtam halkan. — Elhittem, hogy lehetsz más... hogy komolyan tudod venni egy kicsit a dolgokat. De tévedtem. Egyszerű seggfej vagy — vágtam az arcába.

— Vegyem komolyan?! Mégis mit vársz, mit tegyek? — kérdezte tehetetlenül Aiden. — Kezdjek el ordibálni, hogy "Hahó, Csuklyás fazon! Hazel és Aiden vagyunk, akiket úgy követsz, mint egy profi paparazzi! Gyere elő, és mondd el, mi ez az egész, mert Hazel úrnő így kívánja!" — kiabálta elvékonyított hangon, miközben madár módjára csapkodott a karjaival, és végig lesújtó pillantásokkal bombázott.

— Jól tudod, hogy nem erre gondoltam — vágtam vissza bosszúsan.

— Akkor mégis mire? Például a...

— Például a csókra, te idióta!

Aiden szava elakadt. Kétségbeesetten próbáltam visszaszívni a szavaimat, de már késő volt. Kimondtam. Egy pillanatra lehorgasztotta a fejem, de aztán újból felemeltem, és eltökélt arckifejezést varázsoltam a vonásaimra. Kívülről igyekeztem erősnek és nyugodtnak látszani, de belülről emésztett a félsz: vajon mit fog mondani Aiden?

A fiú szóra nyitotta a száját, de már sosem tudom meg, mit akart volna mondani. Ekkor ugyanis elnyújtott, mégis hangos tapsolás vágta ketté a csend finom szövetét. Azonnal megfeledkeztem az Aiden iránt táplált ellenszenvemről, és akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá. Úgy tűnik, ő is hasonlóan érezhetett, mert megragadta az alkaromat, és maga mellé rántott. Mindketten Kristen ágya felé meredtünk, ahonnan a hang érkezett.

— Hahó? — szólalt meg bizonytalanul Aiden, mikor már egy ideje elhallgatott a tapsolás. — Van ott valaki? — tettem hozzá enyhén remegő hangon.