Az idő labirintusa

Negyedik fejezet - A könyvtár

Írta: SoyBia1

~~~

Kilépve az éjszakai utcára megcsapott a hűs levegő, de ez is olyan más volt. Mint egy massza, akár a köd, csak teljesen áttetsző. Egy autó fényszórója rávetült erre az átlátszó masszára, megvilágítva az apró porszemcséket. Olyan furcsa volt látni a fény vonalát, ahogyan egyre jobban kiterjed a levegő felületén, és minél messzebbre jut, annál halványabb. Mintha ez is megdermedt volna, mint minden más.

A légmozgás hiányának ellenére megborzongtam. Karjaimat védekezőn magam köré csavartam, és biztatóan megdörzsöltem a bőröm. Menni fog ez, akármi is történt. A könyvtárba megyek, és a végére járok – határoztam el magam elszántan.

Hosszú léptekkel indultam el a járda göcsörtös felületén. Végre volt időm a lábam elé nézni, és nem elbotlani minden egyes egyenlőtlenségben, hiszen megállt az idő! Ha valaki azt mondja nekem egy nappal, sőt egy órával ezelőtt, hogy ez lehetséges, én rögvest az arcába röhögtem volna. De most, a népes, mégis a zajok hiányában kihaltnak tűnő utcát járva kezdtem úgy érezni, hogy mindez a valóság. Nem egy rossz álom – sajnos.

A könyvtár egy hosszabb sétára volt Kristen házától, tekintve, hogy a buszok nem igen jártak ebben a furcsa valóságban, meg úgy más sem. Nem tudom, képes leszek-e valaha hozzászokni ehhez.

– Nem, Hazel, ne beszélj butaságokat! Nem kell hozzászoknod ehhez, kijutsz innen! – Korholva biztattam magam, de sajnos a bensőm képtelen volt hinni az optimista felemnek. Itt minden olyan mozdulatlan és leginkább élettelen volt.

Minden egyes újabb lépéssel azt éreztem, hogy ez a világ egyre inkább beszippant, minthogy eresztene. Időközi tér, na persze! Miért nem néztem sci-fiket eddig?

Egymással viaskodó gondolataimból egy ismerős ház látványa szakított ki. Az emeleten lévő szoba ablakából halvány narancssárgás fény szűrődött ki, és egy lány külalakja rajzolódott ki a szemem előtt. Hosszú, hullámos, aranybarna fürtök keretezték az arcát, amint két tenyerébe fogta a fejét, és valami könyv lapjait bámulta. Ha nem tudtam volna, hogy megdermedt az idő, azt hinném, hogy Grace csak tanul, de mivel az utcán rajtam kívül semmi nem mozdult meg, ezért a halvány reménysugár egyre kevésbé pislákolt bennem. Mégis egy megfoghatatlan vágy vezérelt az ajtóig, ami résnyire nyitva állt. Mint egy jel.

Szememet lehunyva billentettem meg a világoskék faszerkezetet, ami könnyedén mozdult meg. Csodálkozva nyitottam ki a szemem, és éreztem, hogy a szám sarka mosolyra húzódik. Lehet nincs minden veszve?

Az utcai cipőm levételével mit sem törődve felnyargaltam a lépcsősoron, és feltéptem Grace szobájának az ajtaját. Vártam, hogy megforduljon, hogy köhintsen, vagy csak lapozzon egyet a könyvében, de semmi ilyesmi nem történt. Miért is gondoltam, hogy ez lehetséges?

Egyedül voltam ebben a nyamvadt időhurokban – vagy miben – leszámítva Aident, aki képtelen volt összeszedni a bátorságát és útnak indulni velem. A sírás kerülgetett. Csak most tudatosult bennem igazán a dolog súlya.

El kellett jutnom a könyvtárba, de a szívem azt súgta nekem, hogy maradjak itt a barátnőm akácillatú szobájában, és várjak arra, hogy valaki értem jöjjön. Legalább olyan lenne, mintha pizsamapartin lennék. Csak éppen nem telik az idő, és ő sem mozdul meg. Na jó, ez még lehangolóbb, mint elsőnek gondoltam!

Csakis a könyvtár nyújthat bármiféle megoldást számomra.

Mielőtt elhagytam volna Grace szobáját, odaszaladtam hozzá, és hátulról köré fontam a karjaimat. Államat a feje búbján pihentettem.