Mindenáron

2.

2. rész

A mikor végre valami remény felcsillan, az ember hangulata merőben megváltozik.

Izgatottan trappoltam fel a másodikra. A rikító rózsaszín ajtó előtt, megtorpantam. Rendeztem lélegzetem, megigazítottam a ruhám és bekopogtam. Carmelita édesanyja visítva válaszolt dörömbölésemre.

− Megyek már! Ki az?

A hang után lassan az ajtó is kinyílt megpillantottam, a 80-as évek divat stílusát idéző nőt. Nem volt csúnya nő, de az évek már eljártak felette. A haja durván fel volt tupírozva, leengedve hordta, mint azokban a régi filmekben, nekem csak egy szénakazal jutott eszembe róla. Szemei erősen kékre mázolva, míg ajkai vörösen izzottak.

− Áá, Estrella. – szélesre húzott mosollyal üdvözölt, miután az arcomba fújta a cigaretta füstöt. Sokat dohányzott, gyakran láttam. A fehér szálú cigaretta szinte hozza nőtt az ujjaihoz, ahogy a vastag karperec is. Leopárd mintás felsőt viselt, ami kihangsúlyozta termetes melleit. Szép nő volt, de már kinőtt abból a korból, hogy mutogassa magát, de ő nem így érezte. − Nem kellene így kitárulkoznia, − gondoltam, na de amíg nem az én anyámról volt szó, addig nem igazán érdekelt. Mindenki úgy élte az éltét ahogy kívánta.

Én gazdagon, és meg is tettem érte mindent.

− Carmelitahoz jöttem, úgy tudom, itthon van. − bájos ártatlan mosolyt villantottam. Ez mindig bejött, a szomszédok, azt hitték én vagyok a világ legcukibb kislánya. A szüleim igazan szerethető emberek voltak és két ilyen csodás embernek, persze hogy bűbájos kislány születhet. Ez volnék én, akár színésznő is lehetem volna, akár azzal kereshettem volna pénz, igazán drámai voltam.

− Gyere be, a szobájában van. − kitárta előttem az ajtót, én pedig óvatosan beléptem. Szívem szerint rohantam volna, de nem fedtem fel izgatottságom. − Carmelita kicsim, vendéged van! − ordította Huanita asszony, amire összeugrott a gyomrom, megijesztett a hirtelen feltörő visításával, pedig igazán hozzá szokhattam volna, ebben nőttem fel, a pórnép képtelen normál hangnemben beszélgetni, mintha valami erőfitogtatás lenne, ha minél hangosabb vagy, akkor az azt jelenti annál erősebb. − Menj be nyugodtan. − Noszogatott Huanita asszony, nem mintha kellett volna.

A lakás, belső dizájnja sokat változott utolsó itt jártam óta, nyilván Carmelita kuncsaftjai jobb anyagi helyzetben lévő férfiak voltak. Támogatta szüleit. Szép gesztus, még ha nem is tisztességes módon kereste a pénzt, akkor is. Egyedül tartotta el családját, az anyja nem dolgozott, az apja pedig a cement gyárban dolgozott, de kirúgták, mert túlzottan az ital rabja lett. Mindenesetre a ház, színpompás bútorai eltűntek, az ajtók egységesen sötétzöldek, a falak sem kikerics színűek, mint korábban, egyszerű halvány barnák, és a nappali bútorzata modern volt.

Áthaladtam a nappalin, amiből nyílt Carmelita szobája. Nem kopogtam, már úgy is tudta, hogy jövök, egyenesen benyitottam. Nem lepődtem meg a babarózsaszín szobán, a baldachinon sem, és a szexi fehérneműn sem, ami Carmelita testét épphogy takarta.

− Estrella, micsoda meglepetés! − túljátszva szerepét kerekedtek el szemei, majd a szék karjáról lekapott fehér selyem köntöst magára tekerte, azután leült a fésülködő asztal elé.

− Azt azért nem mondanám − flegmán feleltem, majd az ágyra dobtam magam.

− Rég jártál nálam. – mondta, miközben feltűzte magas kontyba haját.

− Igen, akkor még nem voltál kurva.

Nem finomkodtam a közepébe vágtam. Nem reagált, de a tükörben láttam, hogy meglepődik, nem jöttek szavak ajkaira. Engem kémlelt a tükörben, én pedig mosolyra vontam ajkaim, biztatva, hogy nem azért vagyok ott, hogy szapuljam.