Mindenáron

11.

A következő egyhétben mindennap találkoztunk. Megmutatta, milyen lenne az élet, ha a szeretője lennék. Nem lett volna rossz, valóban minden vágyam teljesítette volna, de nekem ez kevés volt.

Élveztem minden egyes vele töltött percet, úgy bánt velem, mint egy hercegnővel, drága ruhákat vett nekem, menő éttermekben ebédeltünk, egyik nap csak spontán repülőre ültünk és a tengerparton fagyiztunk. Mindent megtett azért, hogy meggondoljam magam, még egy Rolexel is megajándékozott. Imádtam.  Tetszett hogy úgy költi a pénzt, mintha sosem fogyna el. Pontosan erre vágytam én is, de nem egy kurvaként bújdosva élni. Azt akartam, hogy nyíltan vállaljon fel, büszkélkedjen velem, hogy felesége vagyok, minden tisztelet és jog megillessen, ami egy feleségnek jár. De ő nem akart elvenni. Nem mondta el miért. Pedig lett volna rá alkalma, beszélgettük, sokat, megismertem, tetszett, férfias volt és vicces. Sokat nevettük, és ami felettébb vonzóvá tette, hogy nem akart ágyba vinni, semmit nem tett az alatt a pár nap alatt, hogy az ágyába csaljon. Csak csókig jutottunk, meg néha egy kis tipi-tapi, de semmi több, pedig tudta nagyon jól, hogy a vágy ég bennem, mint a trópusi láz. Talán még sikerült is volna elcsábítania, ha megmutatja, mit halasztok el, ha nem őt választom. De a testiséggel nem akart elcsábítani, csupán a vagyonával és a személyiségével. Megnyerő volt, mégis úgy érzetem ez nekem kevés. Ráadásul ott volt a háttere is, nem tudtam mivel foglalkozik, de már biztos voltam benne, hogy nem legális úton szerezte vagyonát.

Utolsó napon, amit együtt töltöttem vele, megkérdezte hogyan döntöttem, szó szerint belehasított a fájdalom a szívembe, amikor elmondtam, hogy nem erre vágyom, arra kértem vegyen el, és én boldoggá teszem, ahogy ő is engem. Nemet mondott, azt mondta sosem nősül meg. Csalódott voltam, borzasztóan csalódott, olyannyira, hogy beteg lettem. Belázasodottam, tudtam hogy nem hűltem meg, és semmi más nyavaja nem ért utol, egyszerűen belebetegedtem a szerelembe.

Federico időközben haza tért, nem tudtam találkozni vele, nem akartam, időre volt szükségem. A betegségemre fogtam. Nehezen, de sikerült lábra állnom, és helyre rántanom a szívem. Megfogadtam, többet az érzelmeim nem ejthetnek rabul, soha egyetlen férfi sem csalhat könnyeket a szemembe, felhívtam Federico-t és találkoztunk.

Most először éreztem undort, amikor megcsókolt. Pedig nem csinált rosszul, gyengéd volt és friss mentol íze volt. Karjai szorosan derekam köré fonódtak, kemény izmoktól duzzadó teste nekem feszült. Máskor izgalomba jöttem volna, most viszont inkább sírva fakadtam voltam. Szerencsére jó játékos voltam Federico nem vette észre, hogy egyáltalán nem vágyom a csókjára. Szerencsémre vagy épp szerencsétlenségemre nem látott át rajtam.

– Van valami baj? – Kérdezte.

 Egy kávézóban ücsörögtünk, épp beszámolt Brazíliában töltött útjáról. Más esetben figyeltem volna, de most annyira nem hozott lázba. Még mindig Javierre gondoltam. Bár megfogadtam nem teszem, de sajnos elég nehézkes volt, de minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek. Már nem zaklattam napi ötvenszer telefonon, habár nem is tudtam, eleinte még kicsörgött, de sosem vette fel, egy idő után, pedig már az előfizető nem kapcsolható, mondta egy gépi hang.

– Nem. Csak arra gondoktam, hogy egy hét és megkezdődik a suli. Tudod, most először ne vagyok izgatott. – Hazudtam, borzalmasan jó voltam benne, Federico minden szavam itta. – Tudod, sokkal jobban vágyom arra, hogy veled töltsem az időt. Annyira ritkán találkozunk. – Bájosan rá mosolyogtam, amire ő átnyúlt az asztalon és megfogta kezeim. Morzsolni kezdte ujjaim, miközben mély levegőt vett.

– Tudod, hogy sokat dolgozom. Én borzasztó hálás voltam érte, hogy nem hányod rám, azt amit eddig mindig megkaptam. Nem szentelek elég időt neked. Igaz. – csalódottan hunyorgott rám, de nem sértődtem meg, tovább játszottam. Átvettem az ujjak morzsolását, áthajoltam a kerek asztalon, hogy közelebb legyek hozzá.