Mindenáron

7.

Két hét telt el, hogy kiment a bokám, teljesen rendbe jött, egyébként sem volt vészes, de mindenesetre jól jött ez a kis baleset. Federico azt kérte, hogy menjek vissza kontrollra. Annyira izgultam, hogy újra láthatom, hogy az valami eszméletlen. Kicsinosítottam magam, a hajam lófarokba kötöttem, mert meleg volt, borzasztóan meleg, június második felében jártunk. A gyomrom folyamatosan remegett, de nem hagyhattam ki ezt a remek alkalmat, hogy magamba bolondítsam.

Úgy volt, hogy Amaya is velem tart, de végül a szüleinek hála még sem, valami családi nyavalya közbe jött, így egyedül kellett megtennem az utat. Egy légkondi nélküli autóbuszon utaztam Mexikóvárosban, azt hittem megdöglök, még oda érek. A busz tele volt csóró emberekkel, az izzadság csavarta az orrom, a hányinger kerülgetett, alig vártam, hogy leszálljak. Amikor a busz állomáson végre leparkoltunk, megkönnyebbültem ugrottam le. Végig szaglásztam magam, aggódtam, hogy átvette a ruhám azt a fülledt testnedvekkel áporodott szagot. Elővettem a parfümöm és mindenhol befújtam magam. Drága kölni volt, még Roberttől kaptam, csak akkor használtam, ha fontos eseményen vettem részt, már nagyon fogyóban volt, ügyelnem kellett, hogy csak keveset használjam, hát most nem spóroltam, talán ma eljön az ideje, hogy soha többet ne kelljen azon aggódnom, hogy mennyi parfümöt fújok magamra.

Amikor odaértem a kórházba, a recepción elmondtam kihez jöttem, a fiatal nővérke nem volt valami kedves, lenézően mustrált végig.

− Van időpontja? − kérdezte flegmán, miközben egy vaskos noteszt vett elő.

− Igen van − engem sem kellett félteni, a nagyképűség bennem volt, nem tudott meghatni, ahogy nézett, vagy ahogy beszélt, én megdupláztam a stílusát, ahogy viselkedett velem, azt kapta vissza. Ha ő fintorgott, én még inkább.

− Hogy hívják? – Kérdezte.

− Estrella Galeano de la Cruz.

Fellapozta a Noteszt, majd hangosan összecsapta, hogy figyelmem magára terelje.

− Nem találom. A doktor úr nagyon elfoglalt, ha nincs időpontja, akkor nem tudja önt fogadni. − Elmosolyodtam, tudtam, hogy nincs esélye, ezt a harcot én nyerem, de ő annyira nyeregben érezte magát, hogy túl ment egy határon.

− A doktor úr fogadni fog, 11-re van időpontom.

− Kedvesem, nem tudom, hogyan képzelted, hogy csak becsattogsz ide, azt hazudod, hogy van időpontod és a doktor úr máris a rendelkezésedre áll. El vagy tévedve. Jobban teszed, ha elmész és egy állami kórházban próbálkozol, esélytelen, hogy itt bárki is megvizsgáljon. − A keserű gúny csak áradt belőle. Ezt nem akartam, soha többé átélni. Másképp bánnak az emberrel, ha gazdag, pedig nem voltam rosszul felöltözve, egy divatos kosztüm rövidnadrág volt rajtam, egy fehér blúzzal, egy magas sarkú fehér szandállal, mégis messziről sütött rólam, hogy csóró vagyok. Mielőtt komolyabb vitába keveredtünk volna megpillantottam a folyosó végén Federicót, így nem kellett felhívnom, de azért bevetettem a telefonos trükköt.

− Kedvesem....semmi gond, máris felhívom, és elmondom neki, hogy nem tudok a recepción túljutni, mert egy hülye tyúk feltart. − ironikus hangnemem nem tetszett a lánynak, azonban az is látszódott rajta, hogy egy szavam sem hiszi. Elővettem ezüst színű kistáskámból a telefonom, majd tárcsázni kezdtem, elfordítottam a fejem, mintha nem látnám Federicót közeledni.

− Csak rajta, de ezzel a trükkel nem fogsz bejutni − lemondóan sóhajtott, majd úgy tett, mintha rendezgetne valamit az asztalon.

A telefon kicsörgött, de nem vette fel, a harmadik csörgés után sem.

− Ó, doktor úr! − Meglepetten kiáltott fel a nővérke, sejtettem, hogy Federico, a hátam mögött áll, ezért megfordultam.

− Szia Estrella. Pontos vagy. − mosolygott. Elkepesztően gyönyörű volt a mosolya, kénytelen voltam viszonozni. A legbájosabb mosolyom, ami csak létezett, elővettem és ugyanezzel az arckifejezéssel néztem a nővérkére is, aki persze a megdöbbenéstől köpni-nyelni nem tudott. Nem kezdtem vinnyogni, amiért nem jutottam tovább a recepción, ettől én többre tartottam magam.