Mindenáron

14.

Összeszedtük a cuccaimat, miután Amayától megkaptam minden lehetséges lehordást, ami az ő hitébe belefért és még azt is, ami nem, utána csendbe maradt. Nem beszéltünk, nem volt mit mondanom, igaza volt. Federico egy autót küldött értünk, bepakoltuk a csomagtartóba a bőröndöket, majd kinyitottam a hátsó ajtót.

– Sajnálom. – Amayán látszott, hogy gyötri valami. Nem tudta palástolni az érzelmeit.

– Nincs semmi baj. Igazad van. Butaságot csináltam, még összesem házasodtunk Federicoval máris megcsaltam. – Ahogyan ő nem tudta érzelmeit palástolni, úgy én annál jobban. Mosolyt erőltettem magamra, miközben úgy éreztem a szívem megszakad. 

– Igen butaságot csináltál, de a barátnőd vagyok, és csúnyán beszéltem veled, nekem nincs jogom eldönteni, hogy neked mi a jó.

– Pont azért vagy a barátnőm, mert elmondhatod a saját véleményed. És egyetértek veled, Federico nem érdemelte meg, sokkal jobbat érdemel nálam. Kihasználom a jóságát.

– Tudom, hogy mennyire fontos neked a pénz, de azt is tudom, hogy Javier iránt többet érzel. Mindig azt harsogtam, hogy a szerelem fontos és most arra sarkallak, hogy menj hozzá Federicohoz, miközben őt nem szereted. – sosem láttam még ennyire maga alatt. Összezavarodott, már ő sem tudott sem magán, sem rajtam kiigazodni.

– Felejtsük el. Ma férjhez megyek és akár honnan is nézem, ma van a legboldogabb napom, szóval mosolyogj és örülj velem. – Széles mosolyra húztam ajakaim, majd beszálltam az autóba.

Félúton járhattunk a birtokhoz, mikor úgy éreztem nem bírom tovább, a gyomrom kavargott, émelyegtem, úgy éreztem kidobom a taccsot. Melegem lett, a pólóm nyakát kezdtem rángatni, miközben befújtam mellkasomhoz. Nem bírtam tovább, nem kaptam levegőt. Fuldokoltam.

– Megálljunk? – Aggódva kérdezte Amaya.

– Nem semmi baj – motyogtam. – Jól vagyok, csak izgulok. – Kényszer mosolyt erőltettem magamra, de persze már nem tudtam elhitetni vele, hogy minden rendben van.

– Estrella, kérlek. Tudom, hogy valami nincs rendben, beszélj róla. Álljunk meg, igyunk egy teát.

– Nem kell. Tényleg... én... – nem bírtam tovább, ott volt a vége. – Szeretem – szipogtam, majd nem maradt semmi tartás bennem, sírni kezdtem. Megállíthatatlanul törtek elő könnyeim. Minden addigi feszültségem kitört belőlem. Nem tagadhattam előtte tovább. – Annyira szeretem – zokogtam. Arcom tenyerembe temettem és próbáltam elfedni hangom, de nem ment. Életemben először sírtam más előtt, és olyan fájdalmasan, mintha a világ vége közeledne. Amaya átölelt, és velem tarott abba az átkozott bőgésbe.

– Sajnálom, ha tudtam volna. Istenem annyira sajnálom – szipogta. Nem tudtam válaszolni, csak bőgtem megállíthatatlanul.

Amaya győzködött egész úton, hogy nem kell ezt végig csinálnom. De nekem nem volt más választásom, a szüleimre gondoltam a jövőmre, az anyagi biztonságra. Sikerült összeszednem magam, mire a birtokra értünk.

A birtok baromi nagy volt. Olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna az időben és egy 19. századi spanyol nemesi birtokon lennénk. Nem csak a villa volt hatalmas és gyönyörű, hanem a természet is, ami körülvette. Egy halas tavat pillantottam meg az autóból, majd ahogy közeledtünk a villa felé kirajzolódott egy medence is, na és mellette elkészítve a fogadásra minden. Rengetek asztal hófehér terítőkkel, halvány lila masnikkal. Virágok borítottak minden, színek kavalkádja, mégis a fehér dominált. Ezt a csodát Federico édesanyjának köszönhettem, ő mindent elrendezett, mondhatni semmi beleszólásom nem volt a dekorációba. Igazából annyira nem is érdekelt, ahogy a vendég lista sem, ami egyedül fontos volt, hogy a ruhát én válasszam ki.