Szívünk ritmusa...

~1.~

Ez volt az a nap, amikor az életem eddig ismert formájának hivatalosan is befellegzett. Minden, amiben biztosan hittem, egy szürreális valóságba fordult át. Az oszlopok, amik fenntartották a napjaimat, összeomlottak. De egy nagy pofon után tudjuk, mi következik. Talpra kell állni. 

Pedig, ha jobban meggondolom ez is csak egy átlagos péntek volt. A telefonom ébresztőjére keltem fel, amit unottan kinyomtam, aztán átaludtam még két csörgést. Ezután persze loholnom kellett, hogy elérjem a buszomat, ám mivel extra sebességre kapcsoltam, ezért ez sikerült. A reggelim egy müzliszeletből állt, aztán rohantam is a közeli megállóba. A nagy igyekezetben észre sem vettem, hogy felvertem a még békésen szunyókáló családomat. Habár szerintem ők ezt már megszokták, hozzátartozik a reggeli rutinomhoz. De szerencsére végül pont kiértem, a buszsofőr vidáman intett, hogy üljek le. Kínosan mosolyogva foglaltam helyet valahol hátul, és az út további részében a tájat bámultam. Belehelyeztem a fülembe a fülhallgatómat, és benyomtam a Spotify-on a kedvelt dalaimat összegyűjtő lejátszási listát. 

Egy normális reggel, egy őrült délutánhoz. Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz, ha vége a sulinak, mert végre kapok néhány óra szabadidőt, amikor nem kell tanulnom, se házit írnom. Elképzeltem, hogy majd elmegyek futni egyet, vagy csak bekapcsolok valami sorozatot. Nyilvánvaló, hogy ezek közül egyik sem teljesült. 

Shawn Mendes egyik dala szólt a fülembe, amikor feltűnt a középiskola ismerős alakja, ezért felálltam, majd megnyomtam a piros gombot, jelezve, hogy le szeretnék szállni. A telefonomat és a fülhallgatómat a farmerkabátom zsebébe süllyesztettem. A gimnázium épülete az út túloldalán állt, ezért meg kellett várnom, míg az összes autó elmegy, mert persze egyik sem engedett át, és végre átkelhetek. Sietős léptekkel nyitottam be a kapun, majd érkeztem meg az előcsarnokba. A portásnak odaköszöntem egy halk jó reggelt-t, aztán a termünk felé vettem az irányt. Cipőm halk nesze elveszett az nevetgélések és a kiabálások zajában. 

- Sziasztok! - szóltam oda az osztálytársaimnak, akik közül csak egy páran néztek fel, azok se köszöntek vissza, aztán a szokásos helyemre, a leghátsó sorba, a sarokba siettem. Amíg vártam Hannára, elővettem azt a könyvet, amit jelenleg olvasok, Berg Judittól az Almát.

- Jó reggeeelt! - rontott be a terembe a legjobb barátnőm. Letettem a könyvet, és mosolyogva figyeltem, ahogy mindenkivel végigpacsizik, megölel néhány embert, majd kipirult arccal lehuppan mellém. Mint mindig, ma is gyönyörű volt. Egy bő farmert és egy piros topot viselt, csuklóján megannyi karkötővel. Hosszú, szőke haját kiengedte, mélykék szemei izgatottan csillogtak. Csak enyhe sminket kent magára, de ez még inkább kiemelte szépségét. A tökéletesség fogalma megegyezik az Ében Hanna névvel.

Sokszor belegondolok, hogy milyen is volna az, ha én is olyan lennék, mint ő, szép, vicces, menő. Hiába tudom, hogy én nem ilyen vagyok, mégis néha eszembe jut. Talán ha barátkoznék több emberrel, bátrabban viselkednék, akkor élnék egy kicsit. 

- Hallod, ha tudnád mennyit rohantam, hogy ideérjek! - nevetett Hanna, miközben átölelt.

- Képzelem! Én is majdnem lekéstem a buszomat. Két ébresztőt aludtam át.

- Oh, az semmi, én vagy négyet. Apa rugdosott ki az ágyból, kb... - a bal csuklóján levő órára pillantott. - 10 perccel ezelőtt.

Néhány pislantással később becsöngettek, és megkezdődött a történelem óránk Kovács tanárúrral. 45 perc dögunalom. Még nekem is. :) A monoton hangneme úgy eluntatott, hogy egy idő után én is abbahagytam a jegyzetelést, ahogy körülbelül mindenki az osztályomból. Inkább csak figyeltem a szavaira, remélve, hogy így is megjegyzek egyet s mást.