Szívünk ritmusa...

~12.~

Másnap reggel úgy éreztem magam, mint egy akciófilm főhősnője. Magabiztos voltam, végre visszavettem az irányítást az életem felett. Azt gondoltam, most már én alakítom a jövőmet, és többé nem hagyom, hogy bármi összeroppantson. Ez tartott körülbelül egy óráig.

Amint kiléptem az utcára sejtettem, hogy valami mégsem oké. Nem akartam átengedni magam az aggodalomnak, ezért elhessegettem a negatív gondolatokat, és elmosolyodtam. Csak azért is jó napom lesz. Az utam a suli felé eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.

Az osztályterembe érve halkan köszöntem, de mint ahogy arra számítottam, senki nem viszonozta ezt a gesztust. Végül is nem gond, már megszoktam. Körbenéztem, szinte mindenki megérkezett, csak azok nem ültek még a helyükön, akik kollégiumból jönnek be. De ők mindig késnek pár percet.

- Jó reggelt! - lépett be a terembe a történelem tanárunk.

Belém hasított a felismerés, hogy mostmár majdnem egy egész hete vett rá Hanna, hogy menjünk el abba a buliba. Mennyi minden történt! Rápillantottam a lányra, éppen Milánnal beszélgetett valamiről elmélyülve, észre sem véve, hogy elkezdődött az első óra. Fejcsóválva temetkeztem inkább bele a napóleoni harcokba.

Az utolsó óra után eszeveszetten rohantam a buszhoz, nem érdekelt, hogy kihagyom az ebédet is. Nem volt étvágyam, és nem akartam végigszenvedni egy újabb magányos étkezést. A járat, amire felszálltam, kicsit hosszabban ment hazafele, megkerülte a várost, majd utána fordult rá a falumra. Jeges rémület futott át rajtam, mikor megláttam, hogy Hanna bandája is ugyanezen a járművön akar utazni. Lehajtottam a fejemet, hátha ők nem vesznek észre, de a volt barátnőm már kiszúrt. Mosolyogva intett egyet, mire összezavarodva pislogtam. A busz hátsó részéhez igyekeztem, ott sikerült találnom magamnak egy üres helyet. Hanna vidáman követett, ennek eredménye az lett, hogy a társaság egy emberként vett körbe.

- Szia, Emese! - köszönt a szőke lány.

- Sziasztok! - nem értettem mi folyik itt, de azért igyekeztem határozott maradni.

- Mi újság veled? - folytatta a csevejt.

- Minden rendben, veled?

- Tudod, gondolkodtam...

- Te olyat is tudsz? - motyogtam úgy, hogy ő ne hallja.

- És azt hiszem, megbocsátok neked - bökte ki sziporkázó vigyorral. Milán támogatón karolta át, mintha ez olyan nehéz lépés volna a részéről.

- Micsoda? - nevettem el magam.

- Igen, nagyon sokat agyaltam, hogy megérdemled-e... de a második esély mindenkinek jár.

- Te bocsátasz meg nekem? - kérdeztem összevonva a szemöldököm. - Ez egy újabb elmés poén?

- Most mit vagy ilyen? Én éppen felajánlom, hogy legyünk újra jóban.

- Tényleg? Én semmi rosszat nem tettem veled! Nekem kéne megbocsátanom neked!

- Igen? Semmi rosszat? Képzeld amikor ott hagytál a buliban, és nélküled mentem haza, anya örök szobafogságra ítélt, és azóta nem bízik bennem!

- Ez nem az én hibám. Saját magadnak csináltad meg a balhét.

- Tudod mit? Menj a francba. Rosszabb vagy, mint hittem. Én megpróbáltam, mert láttam, mennyire szánalmasan egyedül vagy.

- Nincs szükségem rád, akkor inkább megyek remetének is, ha kell! Ahogy a bocsánatodra sincs szükségem! Átvertél, kihasználtál, és hazudtál nekem. Ezt ne felejtsd el, mikor azt hiszed, megpróbáltad.