Szívünk ritmusa...

~13.~

Az első próbánkat péntek délutánra tűzték ki, ezt egy közös Messenger csoportba írták be. A csütörtök estém izgalmas volt, anya kifaggatott, hogy pontosan mi történt, miért kaphattam pánikrohamot, aztán rákeresett az interneten az esetleges megelőzésre. De mondtam neki, hogy ez csak egy egyszeri eset volt, nem kell aggódni. Ám mégis, legbelül rettegtem, hogy vajon mikor ismétlődik meg, nem álltam készen még egy ilyen szörnyű élményre.

A suliban minden rendben ment, senki nem szólt hozzám, én sem beszéltem, mindenki a saját dolgával foglalkozott. A szünetekben tanultam vagy olvastam, szóval eléltem a kis világomban. De néhány óvatlan pillanatban az osztálytársaimat bámultam, ahogyan éppen vidáman nevetgéltek, cseverésztek... és őszintén be kell vallanom, fortyogtam az irigységtől, mert tudtam, ez nem jár nekem.

De miért is nem? - tettem fel a kérdést magamnak. Miért ne lehetnének barátaim? Ki gátolja meg? Sajnos azt kell válaszolnom, én. Senki nem áll az utamban, Hanna el van az új haverjaival, előttem pedig szabad lenne az út. De akkor mi a probléma?

Idegesen csaptam a padomra a könyvemet, a gerince hangosan koppant a lakkozott fán. Egy pillanatra mindenki, aki a teremben tartózkodott, felém nézett, majd mikor látták, hogy még élek, újra elfordultak. Végig vizslattam az összes diáktársamat, és azon tanakodtam, vajon kihez mehetnék oda, hogy szia, tudom, hogy két éve egy osztályba járunk, egész eddig semmit nem beszéltünk, de azért most elkezdhetnénk... Kínos szitu lenne, nemigaz?

Ekkor beugrott a Nobel-díjas ötlet... hiszen máshonnan is szerezhetek barátokat! Három osztály van az évfolyamon, az rengeteg gyerek! Zseni vagyok, tudom!

Fel is pattantam, és kisiettem a folyosóra, hogy szimpatikus tanulók után kutassak. A szekrényekhez dőltem, onnan fürkésztem az ismeretlen arcokat. A lelkesedésem fokozatosan alább hagyott, ahogy realizáltam magamban, ez nem fog menni. Mit is mondhatnék? Hogyan kezdjek beszélgetést?

- Bocsi, ide engedsz? Ez az én szekrényem - szólt oda nekem egy srác, miközben beletúrt fényes barna hajába.

- Ja, igen, ne haragudj - léptem rögtön odébb. Már mentem volna vissza a termünkbe, de a fiú megállított.

- Új vagy? Még sosem láttalak - villantott rám egy celebmosolyt.

- Nem, két éve idejárok - álltam bele a beszélgetésbe.

- Ne már, tényleg? - nevette el magát.

- Aha.

- Pech, hogy nem találkoztunk előbb.

- Te... - ahogy elnéztem az arcát, rájöttem, hogy ismerem. Te jóságos ég... és ő nem is akárki. - Te Molnár Kristóf vagy, igaz?

- Á, látom, te ismersz engem... a hírnevem megelőz - kisöpörte homlokából sötét tincseit, miközben vigyorogva végigmért.

- Megnyertétek a focibajnokságot... mindenki ismer - vontam meg a vállam, és már egyáltalán nem akartam barátkozni, sőt, mielőbb szabadulni akartam tőle.

- Ja, igaz... semmiség volt.

- Aha, oké... bocsi, mennem kell, dupla órás matek dolgozat lesz...

- Húha, az elég kemény. Sok sikert! Ki a tanár?

- Bocsi, tényleg megyek...

Gyorsan elfordultam, és eliszkoltam, mielőtt még megint megállíthatott volna. Eközben a csengő könyörtelenül berregni kezdett.

- Majd még találkozunk, kedvesem!

Lesápadva csuktam be magam után az osztályterem ajtaját, remélem nem hallotta meg senki, hogy Molnár Kristóf azt mondta nekem, kedvesem. Rémisztő következményei lennének, a suli összes lánya megutálna... az pedig nem hiányzik.