Szívünk ritmusa...

~14.~

Apa túlságosan beleélte magát a néző szerepébe, ezért kissé kínossá vált számomra az egész. Minden hangpróba után taps? Kicsit ciki... De szerencsére ki tudtam zárni őt, és belefeledkezhettem a zenébe. Először bemelegítettünk, mindenki játszott kicsit a hangszerén, aztán megmutatták a számot, amibe segítenem kéne. Még nem írtuk meg az egész csellószólamot, de néhány alapot már sikerült lefektetni. Élveztem minden pillanatát a közös munkának, arcomon levakarhatatlan mosoly ült.

Csak akkor jöttem rá mennyire elszaladt az idő, mikor kipillantottam az ablakon, és láttam, hogy besötétedett. Az összepakolás sokkal lassabban ment, mint a ki, talán azért is, mert maradtam volna még. Mikor kész lettem, lopva körbepillantottam, Dia és Geri egymással beszélgettek, Feri telefonált, hogy valaki jöjjön érte, Bence pedig csendben ült a dobok mögött, és a kottáit rendezgette. Elnéztem őt egy ideig, ahogy koncentrált, összeráncolta a homlokát, résnyire húzta szemeit. Egy mély lélegzetvétel után úgy döntöttem megpróbálom még egyszer a kommunikációt, ezért odaléptem hozzá. Végül is, csak egyszer élünk...

- Szia - köszöntem kedves mosollyal.

- Mesi! Szia - kapta fel a fejét meglepetten, a könyökét bele is ütötte az egyik cintányérba, mire szégyenében elnevette magát.

Elmosolyodtam, miközben lefoglalva a kezét, megvakarta a tarkóját. Nem ismertem régóta, de az már feltűnt, hogy mindig ezt csinálja, ha zavarban van. Egy rövid csend állt be közénk, hirtelen nem is tudtam, minek jöttem ide. Mi a fenét mondjak? Lesütöttem a szemem, éreztem, hogy mélyen elvörösödök, de nem jöttek szavak a számra.

- Szóval... Hogy vagy? Minden oké veled? - szakította meg a hallgatást.

- Igen, köszi, jól vagyok. És te?

- Én is - újabb szünet következett. - Én... ö... nem akarok beleszólni semmibe sem, de... ki volt az a fiú veled? És milyen balesetről beszéltél?

- Hát... - lassan elvigyorodtam. - Tesi órán fejbe rúgtak, és enyhe agyrázkódásom lett. Kristóf meg elkísért, mert a tanár őt kérte meg, hogy figyeljen rám - oké, talán nem ez volt a teljes igazság, de most mit mondhattam volna Bencének? - Szóval idáig eljött velem.

- Ó, értem... vagyis... fáj még a fejed? - a fiú felpattant a székéről, és óvatosan a homlokomhoz nyúlt. Ám ekkor valamilyen ellentmondó gondolat futhatott át az agyán, mert megállította a kezét, és úgy tett, mintha a saját hajába akart volna beletúrni.

- Már nem - szinte suttogtam a szavakat. Szelíd mosollyal pillantott rám, erre én elpirulva elkaptam róla a tekintetem.

- Akkor jó... - a hangja kedvesen csengett, de nem mertem az arcára nézni.

- Ja. Ilyen is csak velem történhet...

- És miért ezt a srácot kérték meg? Ő rúgott meg?

- Jaj, nem, dehogy.

Ám ekkor Apa lépett mellém, és tette a tenyerét a vállamra. Kivételesen nem haragudtam rá amiatt, hogy félbeszakít minket, mert kezdett kellemetlenné válni a beszélgetésünk. De az mindenképpen pozitívum, hogy egyáltalán kommunikáltunk. Csak nem tudom, hogyan sikerül magamat mindig egy ilyen zavarba ejtő helyzetbe kevernem.

- Mehetünk, Emese? - kérdezte Apa.

- Persze - mondtam könnyedén. - Szia Bence! Majd találkozunk - egy utolsó mosoly, aztán hátat fordítottam.

Amint nem láttam már őt, kifújtam az eddig benntartott levegőt. Elköszöntem a többiektől is, lefixáltuk, hogy egy hét múlva ugyanitt, aztán hazaindultunk. Jóleső melegség uralkodott a mellkasomban, ahogy nekivágtunk a sötét utcáknak. Olyannyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem milyen gyorsan haladunk. Az autónk sárga fénye tűzjelzőként világított a ködös éjszakába, a város összes házőrző kutyáját felvertük.