Szívünk ritmusa...

~11.~

A kedd ugyanolyan izgalmasan telt, mint a hétfő. Hasonlóan tartalmas éjszakával, és felemelően szórakoztató nappallal. De szerencsére nem volt a buszon a kissrác, biztos belefulladt a sok cigarettafüstbe. Fú, nem bírtam volna ki még egy utat vele, előbb ugrok ki a mozgó járműből.

Anyáék nem jöttek végül haza, Levit marasztalták a kórházban, úgyhogy ő ott ült egész éjjel, nem mozdult volna el a világ minden kincséért sem. Apa reggel ment váltani, hogy hazajöhessen, és pihenhessen kicsit. Szerencsétlen Levi meg folyamatosan vizsgálatok alatt van, mert mint kiderült allergiás arra az antibiotikumra, ami kellene neki, szóval próbálnak más gyógymódot találni.

Emiatt az örökös feszültség miatt, amit az öcsém betegsége generál, a szüleim feltűnően sokat veszekednek, amit Kitti nem visel túl jól. Hétfő este, mikor Apa egy telefonos civakodás után (kereken egy óráig tartott, amit a húgommal együtt ébren töltöttünk, mert olyan hangos kiabálás volt) bement elköszönni a kisebbik lányától éjszakára, Kitti nekiállt hisztizni, nem bírta abbahagyni a sírást, míg végül az ájulás határára nem került. Ő másnap így nem ment suliba, hanem otthon maradt, anyával. (Mázlisták...)

És hogy velem mi történt? Teljesen kikészültem, mert az osztálytársaim élvezik a nyomorom, és mivel látják, hogy padlón vagyok, úgy gondolják az a biztos, ha még belém is rúgnak néhányat. Csakhogy tutira ne álljak fel. Egyre többször érzem azt, hogy a külvilág homályossá válik, és össze akar nyomni. A kezem pár napja nem hagyja abba a remegést. Bencével és a bandával pedig fogalmam sincs, mit csináljak. Ha visszamondom, azt hiszik majd, nem akarom az egészet, de ebben a helyzetben nem hiszem, hogy az a legjobb, ha átjönnek. Apa szerint maradjon a megbeszélt időpont, majd kiderül összejön-e a vagy sem. Nagyon szuper. Csak az a gond, hogy Apa nem érti, nem tudja, hogy nekem mennyit számít majd Bence látványa... és hogy marhára nem akarom, hogy a jelenlegi állapotomban találkozzunk. De mindegy, mikoris szólhattam én bele a saját életembe?

- Varga Emese! Megkérhetném, hogy ne aludjon el az órámon? - kiáltott egy magas, éles hang a fülembe, amitől azonnal felkaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy az asztalon pihentetett kezeimre dőltem. Kótyagos fejjel próbáltam összerakni, hogy mi is történik körülöttem.

- Elnézést... - hebegtem zavarodottan, ugyanis azt sem tudtam, hol vagyok. A gondolataim valahol a fáradtság mocsarában ragadtak.

- Elnézést, elnézést... még egy ilyen, és szaktanárit kapsz! - a nő dühtől csillogó szemébe bámulva mélyen elpirultam szégyenemben.

- Nem fordul elő többet - találtam meg a hangom végre. A táblára pillantva jöttem rá, hogy földrajz óra van, vagyis minden bizonnyal az előttem álló felnőtt Lévai tanárnő.

- Ajánlom is - visszasétált a tanári asztalhoz. - Gyere csak ki, kíváncsi vagyok, mit tudsz elmondani Brazília gazdaságáról.

Nyeltem egy nagyot, ezt a témát előző félévben vettük. Ha Lévai eddig nem utált, most már biztos, hogy igen. Más sem hiányzott, csakhogy ki kelljen sétálnom mindenki elé, hallgassam, ahogy rajtam szórakoznak, és a tanárnő önelégült vigyorát bámuljam. Minden maradék emlékemet összeszedve próbáltam válaszolni a feltett kérdésekre. Összekapartam egy erős hármast, ennyi tellett tőlem. De senki nem olvashatja ezt a szememre, készülés, ismétlés nélkül vittem véghez. Mikor megszólalt az életmentő csengő, visszasétáltam a helyemre, és olyan lassan pakoltam össze, amennyire csak tudtam. Megvártam amíg mindenki kimegy, én csak azután pár perccel indultam el. Ránéztem a telefonom képernyőjén levő órára, remek, lekéstem a buszom.

Sokkal később értem haza, mint terveztem, ez pedig azt jelentette, hogy sokkal kevesebb időm volt felkészülni Bencéék látogatására. Kapkodva rohangáltam fel-alá, rendet raktam mindenhol, és igyekeztem a lehető legszebb mosolyomat magamra erőltetni. Egy magas derekú farmert, egy rövid, bordázott kék trikót és egy hosszú fehér kardigánt vettem fel, a hajamat pedig hosszú küszködés árán egy laza fonatba rendeztem. Miután késznek nyilvánítottam az ábrázatomat, csengettek.