Szívünk ritmusa...

~8.~

Lenyugtatva magam visszanéztem a társaságra. Végülis nekem nincs semmi, ami miatt szégyenkeznem kéne. Beálltak a sorba, tudomást sem véve rólam. Már éppen megkönnyebbültem, és visszapillantottam apára, amikor Hanna felém fordult. A szemem sarkából figyeltem a mozdulatait. Lassan vezettem az irányába a tekintetem, éreztetve vele, hogy nem érdekel. Kicsit sem kedvesen, undorodva végig mért, majd látványosan, a haját dobálva megpördült a tengelye körül, és megmutatta nekem a hátát. Elfintorodva bámultam rá, amolyan "Ez most komoly?" nézéssel. De nem pillantott vissza, mintha észre sem vett volna. Levegőként kezelt a továbbiakban, én erre csak megingattam a fejem. Lehet jobb is volt ez így.

- Minden oké? - kérdezte apa idegesen fürkészve a lányt. - Nem mész oda? - lökött oldalba. Köhintettem egyet, hogy palástoljam nem tetszésemet.

- Nem, most inkább nem. Hanna és én... mi... kicsit távolságot tartunk - próbáltam elmagyarázni a helyzetet. Nem akartam jobban belemenni, tekintve, hogy az említett akár hallhatja is.

- Értem. Vagyis nem teljesen - mondta, majd zavarodott tekintettel, inkább legyintve rám hagyta. Halványan elmosolyodtam. Ilyen apa, nem szereti a bonyolult ügyeket, egészen addig mindent ide bíz nekem, amíg meg nem érti, és csak azután vállal benne álláspontot.

Pont ekkor érkeztek meg anyuék is, ezért végre valahára bemehettünk a filmre, amit a 7-es teremben játszottak. Én már az első öt percben megettem a kukoricát, emiatt pedig unottan bámultam a színes képkockákat a vásznon. Kaja nélkül, kissé elszontyolodva vártam az éneket, hiszen az ilyen animációs mesékben azok a legjobb részek.

De amíg nem csendült fel a muzsika, a gondolataim szabadon száguldoztak ide-oda az agyamban, nem tudtam megfékezni őket. Mindig visszakanyarodtam ugyanoda, ahhoz a bizonyos estéhez. Szinte újra éltem minden másodpercét. Ám mégis, azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Egy dolgot nem bírtam felfogni, ami eddig nem jutott eszembe, de ezúttal ott visszhangzott a fejemben. Edit néni miért nem keresett? Hanna anyukája olyan volt nekem, mint egy nagynéni. Vajon ő is utált, a kezdetektől fogva? Vagy csak fokozatosan lettem neki ellenséges? Úgy volt, hogy náluk alszom. De nem érdeklődött, nem faggatózott. Vagy, talán Hanna mesélt neki valamit? Lehet, hogy beadott rólam egy jó kis hazugságot, amiben én vagyok a főgonosz, ő meg az áldozat. Hm. Ki tudja? Ekkor jöttem rá, hogy bizony van, aki tudhatja, ezért a mellettem ülő anyuhoz fordultam, aki eközben minden erejével igyekezte követni a film eseményeit. Óvatosan oldalba löktem, mire kérdőn rám nézett.

- Anya... - kezdtem halkan, szinte csak tátogva. - Mi van Edit nénivel? - anya rögtön kapcsolt, így hát letette a kezében levő kólát, és belehelyezte a pohártartóba.

- Tegnap este felhívott. De akkor éppen zuhanyoztál. Nem akartam említeni, mert tudtam, hogy mennyire kiborultál, ezért gondoltam nem tépem fel újra a sebeket.

- Mit mondott? - éreztem, hogy a gyomrom teniszlabda méretűre zsugorodik. Hirtelen minden megszűnt létezni, nem érzékeltem semmit a vászonra vetített mozgóképekből.

- Azt kérdezte, hogy hol vagy, és hogy mi történt az este. Hanna részegen esett haza, és elmondása szerint nagyon csapzottan viselkedett.

- Azt elhiszem. Láttam is... - forgattam meg a szemeim. Felrémlett bennem a lány ködös tekintete, és már mindent értettem.

- Elmondtam neki, hogy busszal jöttél haza, és azokat is, amiket nekem meséltél.

- És mit válaszolt?

- Hogy nagyot csalódott a lányában, és, hogy nagyon sajnálja, és hogy ő erről nem tudott, azt hitte, hogy Hannával még mindig nagyon jóban vagytok, fogalma sem volt róla, hogy ilyeneket mond rólad. Azt is mondta, hogy nem tudott a pasijáról sem. Elvileg Hanna büntetést kapott, és nem mehet ki a szobájából karácsonyig. Vagy valami ilyesmi- sorolta anya.