varjaĸ тánca {ᴋᴀɢᴇʜɪɴᴀ ғғ.}

☆ 15.rész☆

*Hinata Shouyo*

Talán én voltam a világ legboldogabb embere, amiért megfogadtam Suga-san tanácsát és időt kértem magamnak. Na meg persze attól is boldog voltam, hogy nem kellett csalódnom és Kageyama tényleg annyi időt hagyott nekem gondolkodni, amennyit csak kívántam. Egész idő alatt mosolyogtam és nevettem, feladóm pedig mindig ott volt a közelemben. Végülis, talán pont emiatt is voltam olyan vidám. Mint egy őrangyal, aki arra ügyel, hogy ne lehessek szomorú.

Hosszú heteknek kellett eltelnie, hogy értelmezni és elfogadni tudjam az érzéseimet. De Kageyama még így is megkönnyítette ezt. Ha mindezt egyedül kellett volna végigszenvednem, biztosan nem lettem volna ennyire bátor. Talán sosem jövök rá, hogy vonzódom feladómhoz és sosem éltem volna át olyan sok csodálatos élményt sem. Gondolok itt a bizsergető érzésre, ami átfutja a testem, amikor Kageyama hozzámér, vagy a melegségre, ami átjár, ha ölelkezünk, vagy az apró gesztusok, amelyek megmelengetik a szívem. Ezt mind csak neki köszönhetem. Ráadásul, ahogy több időt töltöttem vele, a rémálmaim lassan fogyatkozni kezdtek, majd végleg megszűntek. Teljesen mindegy volt, mennyit ütött az óra és bármikor felhívhattam, hogy megnyugtasson. Sosem volt egy rossz szava sem hozzám, mindig a legjobbat próbálta nekem megadni, és ez sikerült is.

Egy esős délutánon, amikor nálunk tanultunk fogalmazódott meg bennem teljes egészében a dolog, hogy én igenis szerelmes vagyok Kageyamaba.

-Már elegem van ebből -nyafogtam a számoktól golyózó szemmel. Feladóm, csak felnevetett, majd felpattant és hozott nekünk egy-egy pohár gyümölcslevet. A törődése láttán, kissé bűntudatom lett. Én soha semmit nem teszek érte. -Kageyama -kérdeztem félénken. -nem vagyok egy kicsit önző?

-Már miért lennél önző? -csodálkozott nagyra tágult szemekkel. Lehajtottam a fejemet és úgy folytattam.

-Mindig csak elveszek tőled, te mindent megadsz nekem, de én képtelen vagyok viszonozni azt. Amikor időt kértem is azt mondtad, hogy miénk a világ összes perce és addig vársz rám, ameddig csak kell -magyaráztam kipirulva. -De valójában ez egyáltalán nem igazságos részemről. Nem adok neked egyértelmű választ, miközben te mindig mindent megadsz nekem.

-Boke Hinat boke! -borzolta össze narancssárga tincseim. -Nekem minden pillanat, amit veled eltölthetek az egy ajándék. Nem érzem azt, hogy igazságtalan lenne, hogy gondolkodási időre van szükséged, ha úgy érezném, nem adnám meg -kuncogott fel, mire halványan elmosolyodtam. -És ne hidd azt, hogy nem kaptam tőled semmit. Rengeteget segítettél nekem a fóbiámmal és rájöttem milyen az, ha támogat valaki. Hinata el sem tudod képzelni, hogy mennyi mindent adtál nekem. Az idő, amit kértél fel sem ér ezekhez. Szóval ne aggódj emiatt!

-Kageyama -motyogtam elérzékenyülve. -Nincs szükségem több időre -jelentettem ki, mire elkerekedtek szemei. -Már tudom, hogy mit érzek és, hogy mit szeretnék.

-Valóban? -kérdezte izgatottan.

-Igen -bólintottam. -Tobio én is szeretlek téged -mosolyogtam rá kedvesen. Kék szemeiben öröm csillogott, ahogy rám nézett.

-Shouyo... -suttogta meghatottan. -Biztos vagy ebben? -utalt kettőnkre.

-Nem is lehetnénk biztosabb! -öleltem át. Éreztem, ahogy teste megfeszül egy pillanatra, majd feleszmélve ő is átkarolt engem. -Veled akarok lenni, Tobio.

-Én is veled, Shouyo -fogta kezei közé piros arcom. Ujjai alatt lángolt a bőröm, szívem hevesen dobott. Sokszor történt már ilyen, de maga a helyzet, a körülmények és Kageyama csillogó kék szeme, amely az ajkaimat vizslatta megsokszorozták izgatottságomat. Nem bírtam tovább ellenállni, számat feladóméra nyomtam. Egy halk és meglepett nyögés szakadt fel belőle, de azonnal visszacsókolt. Ahogy rózsaszín párnácskáink egymáson táncoltak, egész testemen átfutott egy villámcsapás. Mindenem bizsergett, kimelegedtem, szívem pedig hevesen vert. Attól féltem, hogy kiszakad mellkasomból. Lassan levegő után kapkodva váltunk el egymástól, de arcunk így is csak pár centire volt egymásétól.

Tobio bájos mosolya és csillogó tekintete örökké a tudatomban lesz. Sosem tudnám elfelejteni ezt a pillanatot. A jövőben pedig még több hasonlót fogunk szerezni, közösen, együtt, mint egy pár. Mert igen, mi egy pár vagyunk. Szerelmesek, akik megküzdöttek a saját démonaikkal, hogy aztán együtt lehessenek.

The end

Nos, nem tudom mit mondhatnék.
Majdnem egy évvel ezelőtt volt utoljára rész és biztosan nem ilyen elkapkodott befejezésre vártatok, de úgy érzem nem kellene tovább húzni szegény szerelmeseink történetét.
Ha boldog a vége az mindenkinek jó.
Legalábbis, én ezt vallom c:
Majdnem 3 évvel ezelőtt kezdtem bele ebbe a történetbe és nem volt éppen folyamatos vagy zökkenőmentes a megírása, de mindenképpen a szívemnek nagyon kedves könyv lett belőle.
Remélem sokatoknak sikerült örömet okoznom ezzel a történettel.
Nagyon köszönöm a sok támogatást, ami kaptam tőletek, mert el nem hiszitek egy-egy komment mennyit jelent.
Mindenki vigyázzon magára a jövőben is!!
<3