varjaĸ тánca {ᴋᴀɢᴇʜɪɴᴀ ғғ.}

☆5.rész☆

*Kageyama Tobio szemszöge*

-Hogy mi vagy nekem? -értelmeztem lassacskán a kérdését. Hogy mit is kellene válaszolnom erre? Fogalmam sincs. Mondjam azt, hogy a csapattársam, vagy azt, hogy az osztálytársam? Esetleg, hogy a barátom? Vagy ne talán-tán legjobb barátok? Sose csináltunk olyan dolgokat, mint a barátok. Nem mentunk sehova iskola után, vagy találkozgattunk hétvégén. Néha együtt mentünk hazafelé egy darabig és mindig versenyzünk mindenben. Ezt nem a barátok szokták. Sokkal inkább a riválisok. De azok sem lehetunk. Nem lehetunk, pedig biztosan az lenne a legjobb mindkettőnknek. Biztosan az esne a legjobban neki, ha ezt mondanám. De, mint említettem, azok sem lehetünk. Hogy miért? Mert olyan érzéseket táplálok a kis ütő iránt, amik megakályoznak abban, hogy a riválisa lehessek. Ugyanis szerelmes vagyok Hinata Shouyoba. Ez pedig azt jelenti, hogy, ha olyan helyzetbe kerülnénk, átengedném neki a nyereséget, még ha nem is szándékosan, a tudatalattim nem hagyná, hogy nyerjek. Mégis jobb lenne, ha azt mondanám, hogy legjobb barátok vagyunk. Ha valahogy megtudná, mit is gondolok róla, soha többé nem látnám. Akár még egy másik iskolába is átiratkozna, vagy most azonnal elrohanna. Ezzel pedig, csak magamnak ártanék. A legjobb az lenne, ha visszakérdeznék. Kérdésre a legjobb válasz a kérdés. De ez most nem opció. Rosszul venné ki magát és a végén még félreértené. -Azt hiszem...azt hiszem a legjobb barátom és egyben legfőbb bizalmasom vagy, Hinata Shouyo. -mondtam ki végül a leglogikusabbat. Meglepődött azon amit mondtam. Szemeiben könnyek gyűltek, de nem sírta el magát. Meghatódott. Pár pillanatig szipogott, de aztán összeszedte magát.

-Nekem is te vagy a legjobb barátom Kageyama Tobio! -mondta és ismét összeszorította szemeit, ahogy nem régiben is. Örülök. Tényleg nagyon örülök, hogy így érez. Jól esik. Persze jobban örülnék, ha többet érezne, de nem kívánhatok lehetetlen. Ahogy rápillantottam, láttam, hogy egyre nyugodtabban szuszog és arca kisimul. Elaludt. Óvatosan közelebb húztam magamhoz és átöleltem. Beleszagoltam a hajába. Kellemes, narancsos illata volt. Olyan volt, akár egy kis narancs.

Ezelőtt is meleg voltam. Erre pedig Oikawa döbbentett rá, csak akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent a szerelem. Aztán persze megtapasztaltam, hiszen minden nap féltékeny voltam a lányokra, akik körbetajongták, vagy Iwaizumira, aki az egész napját együtt tölthette vele. Az érzéseim lassan elvesztek az évek alatt és ez a sok traumának is köszönhető, amit átéltem. De az teljesen más volt, ahogy Hinataval történtek a dolgok.
Minden alsó-közép utolsó évének iskolák közöttijén történt. Amikor megláttam először elfogott a szánalom érzete. Szánalmasnak találtam, hogy ilyen kicsi és röpladázni akar. De aztán, amikor láttam ugrani és a hatalmas ugrás mellé társultak azok a reflexek. Csodáltam és belészerettem. Minden porcikájába. Ám akkor még úgy tudtam, soha többé nem láthatom. De a sors még is úgy hozta, hogy igenis láthatom, beszélhetek vele, játszhatok vele. Ráadásul, a legjobb barátjának tart.

A kellemes gondolatokkal elfoglalva észre sem vettem, hogy lassan elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki összenyom. A kis narancs hajú rajtam feküdt. Belepirultam a gondolatába is. Kicsit megemeltem és magam mellé fektettem. Az órára pilantottam, majd a lélek is kiszállt belőlem. Negyed tizenegy!!!

-Hinata! Hinata! -szólongattam egyre hangosabban. -Hinata! Hinata kelj már fel! -nagy nehezen megmozdult. A hátára fordult és szemét dörzsölgetve nézett rám. -Hinata negyed tizenegy van! Elkéstünk!!! -erre már az ő szemei is kipattantak. Felpattant az ágyból és csaknem a földre szédült, de elkaptam. A földre rogyva vettem fejét ölembe. -Boke! -kiabáltam rá. -Mi a fenét csinálsz? -erre rám pillantott. Szemei karikásak voltak és csillogtak, sápadt arcát enyhe pír borította, ajkai kicserepesedettek. A levegőt is nehezen vette. -Te elkaptad a náthám -motyogtam és felhúztam az ágyra. -Meg ne mozdulj! -parancsoltam rá és a konyhába indultam. Tudtam, hogy gyógyszerre is szüksége lesz, szóval amíg a tea elkészül, elindultam a dolgozószoba felé. Ám amikor beléptem, hatalmas meglepetésemre apa fogadott.