varjaĸ тánca {ᴋᴀɢᴇʜɪɴᴀ ғғ.}

☆14.rész☆

*Hinata Shouyo*

Megint kimondta. Kimondta, hogy szeret. Újra. A különbség az, hogy ezúttal választ is vár rá, de én még képtelen vagyok bármi érthetőt is kipréselni a számon, vagy épp csak kigondolni. Fogalmam sincs mit kell éreznem, vagy érzem e már azt. Egyszerűen túl bonyolult ez az egész. Felettébb kellemes érzések fognak el, amikor vele vagyok, de elég ez ahhoz, hogy kijelentsem, hogy igenis viszont szeretem őt? Szerintem nem. Vagy igen? Teljesen el vagyok bizonytalanodva, nem akarok elrontani semmit. És mégis mit akart jelenteni az a sok kedves dolog, amit előtte mondott? Vajon én is képes lennék átengedni neki a győzelmet? Ezen múlna az egész szeretet dolog? Nem hiszem. Vagy mégis?

Könnyeim csaknem egy tavat teremtettek alattam. Kis híján felázik a terem alja, ugyanis szerencsémre valaki már kinyitotta a helyet. Habár jelenleg senki nem tartózkodik bent, bármelyik pillanatban megérkezhet bárki, a legjobb az lenne, ha el tudnék innen pucolni.

-Hát idemenekültél a király elől? -lépett be az ajtón Tsukishima. Márcsak ő hiányzott. -Látom nem ő az egyetlen, aki az egeret itatja ma -ciccegett gúnyosan.

-Kageyama sír? -adtam hangot csodálkozásomnak.

-De még hogy, természetesen miattad -válaszolta meg fel nem tett kérdésem.

-Miért sírni Kageyama Hinata miatt? -jelent meg Suga-san. -Magyarázatot kérek -parancsolt ránk, de aztán amint meglátta, hogy itt sincsen minden épp rendben odasietett hozzám és próbálta kideríteni a dolgokat. -Hinata! Mi történt?

-Suga-san... -sírtam el magam ismét. Pár percig meg sem bírtam mukkanni, ez idő alatt a fehér hajú halálra aggódta magát értem. Olyannyira, hogy végül a szőke óriás kezdett beszélni helyettem.

-Nézz rá Sugawara-san, szerelmi bánatban szenved -nevetett fel gúnyosan. -Kerülgetik egymást a királlyal -az előttem guggoló aggódó tekintete, ahogy az ajtóban állóra tévedz ölni tudott volna. -Jól van, akkor én most kint várok -fordított hátat, majd integetve kisétált. Nekem pedig elkezdett kattogni az agyam azon, amit mondott. Szerelmi bánat? Kerülgetjük egymást? Csak én nem értem mi történik? Olyan, mintha körülöttem mindenki pontosan értené a helyzetem és én vagyok az egyetlen, aki képtelen bárhogy is reagálni.

-Suga-san -suttogtam. -fogalmam sincs mi történik velem -panaszoltam keservesen. -Kageyama és én... olyan jól érezzük magunkat együtt az utóbbi időben és -szipogtam.

-És most nem tudod mit válaszolj neki, ugye? -somolygott, majd lehuppant mellém. Meglepődve vizslattam a kedves felsőbbévest, aki továbbra is mosolyogva bólógatott. -Ennyire megleptelek? -bólintottam. -Mondjuk én sem nézném magamat szerelmes típusnak -kuncogott fel, de aztán elkomolyodott a tekintete. -Tudod, azt tudom neked tanácsolni, hogy ragadd meg az alkalmakat és vedd a kezedbe az irányítást. Még akkor is, ha fogalmad sincs mi zajlik le benned, és úgy érzed nem találsz választ, a legjobb döntés, ha te irányítod a dolgokat. Ebben az esetben nem fogsz mégjobban összezavarodni, mert pontosan tudod mi fog történni, mert már előre megtervezted. Még ha meg is lep valami, nem fog olyan váratlanul érni, mint normál helyzetben. Ha pedig időre van szükséged, akkor arra az időre jogod van. És abban is biztos vagyok, hogy ezt az időt meg fogja adni neked Kageyama, ha megkéred rá. Hiszen nem várhatjuk el másoktól, hogy kitalálják a gondolatainkat. Az fura is lenne, nemde? -nevetett fel ismét. Vidám mosolya mögött igen komoly súlyú szavakat rejtett és egytől egyig mind igaz volt. Meg kell mondanom, hogy mire van szükségem és Kageyama meg fogja azt érteni, mert szeret engem. Ha fordított helyzetben lennénk, én is megérteném, ez azt jelenti, hogy én is szeretem?

-Suga! Hinata! Hát ti meg miért nem öltöztök? -lépett be Daichi-san, mire összerezzentem. Ám a mellettem ülő fehér hajú feltápászkodott, majd rámkacsintott és hirtelen, a semmiből megcsókolta a kapitányt. Nem csak én, de Daichi-san is meglepődött. Ezután ő mégis átkarolta Suga-sant és valószínűleg visszacsókolta. Pár másodperc múlva, a fehér hajú mosolyogva fordult felém.

-Vedd át az irányítást -mondta, mire a kapitány kérdőn kapkodta köztünk a szemét.

-Akartok valamiről mesélni? -kérdezte értetlenül.

-Csak elmagyaráztam Hinatának, hogy van értelme várni az igazi érzésekre és, ha valaki igazán szereti, az megérti bármelyik hülyeségét, legyen szó várakozásról vagy összezavarodottságról -vigyorgott és bíztatóan nézett rám.

-Szóval Suga-san és Daichi-san, ti együtt vagytok? -tápászkodtam fel, könnyeimet megtörölgetve.

-Igen -vágták rá szinte egyszerre. -De, ha lehet, ez maradjon titok egyelőre -mosolygott szigorúan a kapitány, mire nagyot nyelve bólogattam. -Most pedig, lehet, hogy jobb lenne megfogadnod Suga tanácsát és kérni egy kis időt vagy épp átvenni az irányítást -bíztatott ő is.

Így közösen indultunk vissza az öltözőszobába, hogy átvehessük ruhánkat. Ám még mielőtt beértünk volna, valaki a nevemet kiáltotta. Kageyama. Azonnal hátrafordultam, és ahogy megpillantottam aggódó, könnyes tekintetét elszorult a torkom. Miattam ilyen. Miattam, mert én képtelen vagyok bármit is mondani neki. Tudom, hogy olyat nem mondanék, amivel bánthatom, de félek kimondani azt, ami mindkettőnket boldoggá tesz majd, ezért inkább hallgatok. Így mindketten szenvedünk. Magam mögé pillantottam, ahol Suga- és Daichi-san bátorítóan biccentettek, majd bementek a klubszobába átöltözni. Én lesiettem a lépcsőn feladómhoz, aki lélegzetvételét próbálta rendszerezni. Kézbevettem a dolgokat és megszólaltam, mielőtt ő megtehette volna.

-Kageyama -meglepődött. -nem azért futottam el, mert valamit elrontottál, csak azért, mert még nem tudom elfogadni azokat a dolgokat amiket érzek. Nem értem mi történik velem, velünk. De nem szeretnélek szomorúnak látni, ezért kérlek várj, hogy olyat mondhassak amitől boldog lehetsz -egy könnycsepp csordult ki szememből, amit lehunytam.

-Boke Hinata Boke -sutyorogta, majd magához ölelt. Belebújtam mellkasába és próbáltam megnyugodni. -várok rád amíg kell -puszilt bele hajamba. Hosszú percekig ölelkeztünk, amit hangok zaja szakított meg.

-Mit ácsorgunk itt? -kérdezte Tsukishima kilépve az öltözőszobából. Hirtelen megperdültem tengelyem körü, de éppencsak annyira távolodtam el Kageyamától, amennyire muszáj volt, így hátam most mellkasához simult. Ahogy kicsit felemeltem tekintetem, szinte az egész csapat ott állt a klubszoba előtt és a korlátnak támaszkodva figyelt minket. Ki döbbent arccal, ki mosolyogva, ki unva. A szőke óriás volt az egyetlen, aki leindult. -Sose kezdjük el az edzést, mert húzzátok itt az időt -köpte oda nekünk a szavakat. Végül a sokkoló beszólás után a többiek is megindultak a terem felé, én pedig ismét a fekete hajúra néztem. Ő csak mosolygott rám.

-Mi az? -kérdeztem megszeppenve és belebújtam mellkasába, hogy ne lássa elpirultam.

-Semmi -kuncogott, majd nyomott egy puszit a hajamba. -A délutáni edzés után  hazakísérlek és akkor tudunk beszélgetni majd, ha ez így neked is rendben van -mosolygott, mire bólintottam. -Most pedig menjünk, nehogy a fejünket vegyék, amiért még késünk is -indult el a terem felé, magával húzva.

Tegnapról mára sikerült betartanom az ígéretem a résszel kapcsolatban. Ennek örülök, mert szerencsére azért még vannak, akik várják a folytatást.
Nagyon köszönöm a támogatásotokat, sokat jelent, talán sikerül pontot tennem ennek a történetnek a végére.
Félreértés ne essék, az egyik kedvenc írásom, csak már fáj a szívemnek, hogy így húzom-halasztom ezeknek a szerelmeseknek a történetét.
A lényeg: amilyen hamar csak tudom, hozom a következő részt.❤