varjaĸ тánca {ᴋᴀɢᴇʜɪɴᴀ ғғ.}

☆4.rész☆

Erősen szorított, talán azért, hogy megnyugodjak, vagy valami másért. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy ott volt nekem. Egy fura érzés költözött a mellkasomba ettől. Nem tudnám szavakba önteni.
Percekig öleltük egymást még, vagy órákig? Nem számoltam. Csak azt tudom, hogy megnyugodtam. Sikerült neki megnyugtatnia, neki, aki mégcsak nem is a családtagom, vagy közeli barátom... Hogy lehet az, hogy édesanyám és Kageyama az egyetlenek, akik a rémálmom után percekkel képesek visszarángatni a való világba és elkergetni a rossz rémálmok visszhangját a fejemből... Miért pont Kageyama? Költözött be a fejembe eme aprócska, ám mégis hatalmas jelentőséggel bíró kérdés az elmémbe.

Kissé elpirulva húzodtam odébb a fekete hajútól. Aki láthatóan nem volt teljesen magánál, ugyanis megfogta a kezem. Összekulcsolta ujjainkat és végre kinyitotta szemeit. Íriszei ragyogtak a kora hajnali, nap által kissé megvilágított szobában. Bármeddig tudtam volna bámulni azokat a csodás szemeket. És az, hogy miért is van így, azt még nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy idővel meg fogom tudni. Pár pillanatig ő is csak bámult, majd mikor feleszmélt, hogy ujjaink egymáséba fonódnak, feje egy paradicsom színét öltötte magára. Elakarta húzni kezét, ám én megszorítottam azt és nem engedtem, hogy szabaduljon. Meglepetten nézett arcomra, mire rajtam volt a sor, hogy felvegye az arcom a vörös színt.

-Megnyugodtál..? -kérdezte nagyon halkan és tekintetem kerülve. Kérdésére görcsberándult a hasam, mert ismét eszembe jutott a rémálomból apa, anya, Natsu, a sikolyok és a vér... Kissé megszorítottam a feladó kezét és kifújva a levegőt válaszoltam neki.

-Azt hiszem... -hunytam le a szemeim és hatalmas visszatartásra volt szükségem, hogy ne kezdjek el ismét sírni. -Köszönöm -suttogtam, mire Kageyama értetlen fejet vágott, így egy nagy levegőt véve, elkezdtem magyarázni. -Tudod... évekkel ezelőtt kezdődött ez az egész... -suttogtam és éreztem, ahogy a könnyeim útnak erednek. -Minden éjjel rémálmok gyötörnek, vagyis egy bizonyos rémálom.. -mondtam tördelve a szavakat és nagy levegőket véve közöttük. -..amiben... -a torkomban lévő hatalmas gombóctól képtelen voltam megszólalni, még a levegővétel is nagyon nehezen ment. Kageyama ijedt arccal vizsgálta a tekintetem, amiben leginkább káosz tükröződhetett. -..amiben... -ismételtem magam, majd vettem egy hatalmas levegőt és amilyen gyorsan csak tudtam, elhadartam az egészet. -..úgy kezdődik, hogy a szobámban vagyok és sikoltozást hallok, ezért elindulok a hangok irányába. Útközben Natsu, a húgom, is meglát és odajön hozzám, majd hatalmasat sikít, a kezeimre nézek, amik vérben áznak. Natsu elrohan és pedig a konyhába megyek, ahol anya van. Amikor meglátja véres kezeim, ő is felsikít és sírva összeroskad, mögötte Natsu szorongatja, az apától kapott plüss nyusziját és rémülten mered rám. Oldalra fordulok, ahol.... -bármennyire is erőt vettem magamon, egyszerűen képtelen voltam kimondani azt, hogy "apa". Lassan könnyeimtől fuldokolhattam volna, ám ekkor Kageyama keze megszorította az enyémet és a hátára fordult. Kinyitotta a száját és ő is egy az előzőhöz hasonlóan nagy levegőt vett.

-Azért nem akartam gyógyszert bevenni... -kezdte, de a hangja elcsuklott. -..sőt azért nem akartam még csak hallani sem róla, mert édesanyám gyógyszerfüggő volt... -kicsordult egy könnycsepp a szeméből, nekem pedig majd megszakadt a szívem. -..még most is kezelésre jár.. bár már javul az állapota... -egy mélyet sóhajtott és amikor azt gondoltam végzett, akkor még koránt sem gondoltam volna, hogy ez még csak a történet fele. -Akkoriban, apa és anya nagyon egymástól függtek, amikor apa megtudta, hogy anya gyógyszereket szed, az alkoholba folytotta bánatát, mert azt hitte miatta teszi ezt felesége. Így történt az, hogy az egyik szülőm drogfüggő... míg a másik alkoholista nem lett. -még egy hatalmas levegővétel és ismét belekezdett, én pedig csak döbbenten figyeltem, mennyi szenvedésen kellett átesnie. -Egy idő után haza sem jártak és a lakbért sem fizették... Nekem pedig el kellett válalnom néhány munkát, így abban az időben a röpit is hanyagoltam, bármennyire is fájdalmas volt. Szerencsére apa észhez tért és elment egy másfél éves elvonókúrára. Ám anya továbbra is szedte a gyógyszereket és kevés időt töltött itthon. Amikor eltelt a másfél év és apa végre hazaköltözött, teljesen megváltozott. Először hallani sem akart anyáról és mindig úgy időzített, hogy találkozni se találkozzanak... Ám végre ismét koncentrálhattam a röplabdára, mert apa egy jól fizető állást talált. Egy alkalommal úgy adódott, hogy anya és apa mégis összefutottak. Akkor anyában eltört valami és sírva könyörgött a segítségért. Szerencsére azóta eltelt egy év és lassan visszakerült minden a rendes kerékforgásba. -mikor befejezte, kezdtem örülni, hogy ezekszerint minden jól alakult, de nem. -Aztán, amikor úgy tűnt, végre eltűnik a fekete felhő az életünkről... akkor kiderült, hogy édesapámnak májrákja van... -lehunyta szemeit és hagyta, hogy könnyei patakokban zúdultak le az arcán. Ledöbbentem. Egyrészt még sosem láttam Kageyamat gyengének vagy letörtnek, másrészt ez borzalmas. Vajon előre tudják mennyi ideje van hátra? És ha igen, hogy tudják elviselni a tudatot? -A.. kórházban kezelik... -fordult felém ismét és még mindig könnyeit nyelve beszélt hozzám. -...azt mondták nem tudják mennyi ideje van hátra... lehet, hogy évek.. de az is lehet, hogy csak napok... -szorította össze látóit, majd nagyokat nyelve próbálta megszüntetni könnyei ömlését. -Minden hétvégén elmegyünk meglátogatni. -fejezte be.

-...A konyhában -kezdtem bele, mire a fekete hajú érdeklődve nézett engem. -...apa holtteste van,.. amin varjak vannak... -nyeltem el a mondat végét és nekem is újra útnak eredtek a könnyeim.

-Azt hiszem... -kezdte Kageyama egy idő után. -...erről senkinek nem kellene beszélnünk. -itt lesütötte a szemeit. Miért szégyelli ezt? Nem tehet róla. Természetesen én sem akarnám világgá kürtölni, de akkor sem kellene szégyellnie ezt. Látta, hogy elgondolkodtam, ezért felém nyújtotta kezét, majd ökölbe szorított kezéből, kinyújtotta a kisujját. -Oké?

-Oké -mentem bele kisujjeskübe. A hátamra fordultam és gondolkodni kezdtem.

Tegnap azt gondoltam soha senkinek nem fogok erről beszélni, erre mi történik? Most meséltem el nagyon is részletesen az egészet Kageyamanak. Bár legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog esni kimondani ezeket a szavakat. Most mégis úgy érzem megtaláltam a legfőbb bizalmasom. És csak remélni tudom, hogy ő is így érez irántam. Talán, ha megkérdezném... Nem. Nem kérdezhetek ilyen hülyeségeket!

-Látom rajtad, hogy valamit nagyon kérdezni akarsz... -váltott hangja szórakozottá és lassan felült. -Kivele! -mondta határozottan, mintha előre tudná, mit is akarok.

-I..igazából.. ez egy elég hülye kérdés lesz... -kezdtem kissé bizonytalanul.

-Tőled nem is számítok másra! -húzta gúnyos vigyorra száját, mire sértődöttséget tettettem. -Ne vedd már komolyan! Mi van veled? Mostanában nem érted a viccet... -komolyodott el. Vajon mi juthatott az eszébe? Visszatérve arra, hogy mostanában nem értem a vicceket.. én is észrevettem magamon, hogy mostanában sokkal komolyabb vagyok. Bár ezt az istenért nem vallanám be senkinek sem. Ez a saját kis, hogy is mondjam... titkom. -Kérdezd már amit akartál, mert a nap is lemegy! -förmedt rám, mire feleszméltem.

-Igen, szóval... -megint csak nyökögtem. -Nagyon kínos lesz, de.. Minek tartasz engem? -nyögtem ki és azonnal összeszorítottam a szemeim.

-Hogy mi vagy nekem? -értelmezte lassacskán a kérdésem. -Azt hiszem...

Igen, itt kell elvágni a jelenetet.
Tudom.. köcsög vagyok.
Ráadásul rövidebb is lett, mint a többi.
De azért remélem tetszik💕
És azt hiszem ez a hét utolsó része...
Szerintem nem nagyon lesz időm írni, csak jövőhéten.
Szóval sokára várható a kövi rész.
Bocsi🥺