Ne engedj el! [befejezett]

huszadik fejezet

• Lizzy szemszöge •

Óra után Logannel az ebédlőben állunk és éppen választani szeretnék amikor hirtelen szörnyű érzés tör rám.

- Mi a baj? - kérdezte Logan mert látta,hogy teljesen elsápadtam.

- Nem tudom. A szívem.. és itt..itt nagyon fáj. - mutattam a melkhasomra. - Alig kapok levegőt!

- Gyere. - megfogta a kezem a másikat pedig a hátamra tette. - Menjünk ki egy kicsit levegőzni.

- Jobb? - kérdezte Logan.

- Kicsit. Nem tudom mi ez az érzés. - magyarázkodom.

A telefonom csörögni kezd, és egy ismeretlen szám hív.

- Hallo? - szólok bele gyanútlanul.

- Lizzy? Kate vagyok. A bátyamnak...baleste volt. - hadarta sírva mire felapttantam.

- Hogy mi? - a kezem a melkhasomra emeltem. - Hol van? Jol van? Melyik kórház?..aha máris megyek.

- Mi történt? - nézett rám Logan .

- Nate. - alig kaptam megint levegőt. - Balesete volt. Betudnál vinni a kórházba?

- Persze gyere.

Útközben a gyomrom iszonyatosan görcsben volt és talán ennyire még soha nem féltem mint most. Nem akarom, hogy meghaljon. Nem veszíthetem el. Ha meghal...bele sem akarom gondolni. Akkor én is vele halok.
Amint beérünk a korházba Kate és Nate anyja már ott vannak. A nő sír, Kate is de ő odajön hozzám.

- Lizzy! - szalad oda és megölelt. - Nagyon félek. - mondta sírva.

- Nate Adams hozzátartozói? - kérdezte egy orvos.

- Itt vagyunk! - intett neki Nate anyja.

- Sajnos nincsennek jó híreim. Súlyosan megsérült és vérre van szüksége. Mi a vércsoportja? - kérdezte az orvos Nate anyjától.

- B pozitív.

- Esetleg önnek vagy a családban megegyezik a fiáéval? Mert mire a vér ide ér lehet késő lesz. -közölte az orvos.

- Nem. Nem tudok róla. - zokogott Nate anyja.

- Nekem nulla negatív. Én adhatok! - szólt közbe Logan.

- Rendben. Akkor kérem jöjjön velem mert minden perc számít. - mondta az orvos Logannek.

- Köszönöm. - szólt Nate anyja Logan után majd vissza ült a székre. Kate az ölébe tartotta a fejét és csak sírt.

Kicsit alrébb álltam és a falnak támaszkodva vártam.
Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baja. Nate erős egy igazi harcos. Nem mehet el úgy hogy nem mondtam el neki mennyire szeretem.

Több óra is eltelt már a műtét óta de én nem tudtam elmenni.
Nem hagyhattam ott egyedül.
Tudnia kell , hogy itt vagyok ahoz , hogy küzdeni tudjon.
Hogy tudja van miért küzdenie.
Az anyjáért , a húgáért és értem..

- Nem kérsz valamit? Vizet vagy enni? - kérdezte Logan , aki azóta is itt van mellettem.

- Nem. De.. - szembe fordultam vele. - Nagyon köszönöm, hogy vért adtál neki. Ez sokat jelent. - szipogtam.

- Bárkiért megtettem volna. - vonta meg a vállát.
Szorosan megöleltem.

- Doktor úr hogy van a fiam? - tette fel a kérdést Nate anyja amikor kijött az orvos.

- Nyugodjanak meg. Az állapota stabil. A szervezete jól reagált. Most átvisszük az intenzívre.

- Mikor láthatom? - Nate anyja teljesen össze volt törve.

- Ma még nem mehet be hozzá senki. Holnap bemehetnek de csak egyesével, pár percre. Minden jót. - az orvos elment mire hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

- Nehogy azt hidd, hogy a fiam közelébe engedlek! - nézett rám az anyja.

- Én nem tettem semmi rosszat!

- Menj innen! Ne is lássalak itt!

- Maga nekem ne ...

- Gyere! - fogott vissza Logan. - Hazaviszlek.

Egész este ébren vagyok. Nem tudok aludni egyszerűen még mindig Nate miatt aggódom.
Bárcsak azt mondtam volna neki ma reggel , hogy akarom őt és legyünk együtt. Hogy nem számít semmi és senki csak az , hogy szeretjük egymást.
Akkor nem ment volna el és nem lett volna az az átkozott baleset.

Reggel Nate anyjának szavai ellenére is bementem a kórházba.
Előtte felivtam Kateet , aki elmondta, hogy voltak bent Natenel de nem volt ébren. Ezért ők haza mentek aludni pár órát. Így betudok menni anélkül,hogy összetalálkoznék vele.

- Jónapot. Én Nate Adamset szeretném látni. - mondtam a recepciósnak.

- Rendben. Hozzátartozója? - kérdezte.

- Nem. Ő csak egy... barátom. A párom. - hazudom , vagyis nem teljesen mivel tényleg együtt voltunk és még most is szeretjük egymást.

- Kisasszony, csak családtagokat engedhetünk be. - közölte semleges arckifejezéssel.

- Kérem , muszáj látnom. Nem tudok addig megnyugodni. Maga nem volt még szerelmes?

- Megértem. Jolvan , bemehet de csak öt percre.

- Köszönöm. - hálálkodtam.

- A 107es szobában van.

Az ajtó előtt mély levegőt vettem és remegő kézzel fordítottam el a kilincset.
Amikor beléptem Nate tekintete egyből találkozott az enyémmel.
Amikor láttam ,hogy ébren van és hogy tényleg él mintha száz kiló teher esett volna le rólam.

- Szia! - szólalt meg.

- Hogy vagy? - léptem közelebb hozzá.

- Jól vagyok. A karom eltört az kicsit fáj de jól vagyok.

- Akkor jó. - nem tudtam mit is mondhatnék ebben a helyzetben.

- Miért vagy itt amúgy?

- Én izé...aggódtam érted. - mondtam el az igazat mire elmosolyodott.
Istenem, hogy mennyire hiányzott már a mosolya.

- Tudtam , hogy még fontos vagyok számodra. - nevetett.

- Nem hiszem el, hogy ilyenkor is képes vagy mindig elterelni a beszélgetést! - panaszkodtam nevetve.

- Gyere! - nyújtotta felém azt a kezét amelyik nem volt gipszben.

Megfogtam a kezét és csak néztük egymást.

- Miért vagy itt? - kérdezte újra.

- Már mondtam , hogy aggódtam.

- Tudod csak azért aggódunk akit szeretünk. - baszus ez a pali. De igaza van.

- Igen tudom. - suttogtam.

- Szóval ez azt jelenti, hogy..

- Igen. Még mindig szeretlek. - ismertem be , majd odahajoltam és megcsókoltam.
Annyira hiányoztak már az ajkai. Olyan édes a csókja mint a méz..

Kicsit alrébb csúszott az ágyon én pedig mellé feküdtem.

- Auuuu. - szisszent fel amikor véletlenül a karjához értem.

- Uristen ne haragudj! Nagyon fáj?

- Ha te itt vagy akkor nem fáj semmim.

A fejem a mellkhasára tettem és ő egy puszit nyomott a homlokomra.

- Annyira hiányzott az illatod , és a közelséged. - sugta oda.

- Ne beszélj! Inkább pihenj!!

- Ahogy parancsolod! - mondta tréfásan majd átkaroltam.